Anya egy szerda délután apa nélkül ment a szokásos, immár 39. heti CTG vizsgálatok egyikére, ahol azt szokták figyelni hosszú, hosszú perceken keresztül, hogy milyen aktivitással mozgok anya hasában és milyen pulzusom van. Aztán anyát egy ultrahangra is elküldték. A vizsgálatok után pedig a doktor bácsi (Professzor dr. Papp Zoltán) arra jutott, hogy jobb volna, ha mihamarabb, császármetszéssel jönnék a világra, mert bizony úgy tűnt akkor, hogy annyira már nem érzem jól magam a meleg kis fészekben, és már nem növök az elvárásoknak megfelelően. Így tudta meg anya, egyedül ülve a doktor bácsi rendelőjében, hogy két nappal később, egy január 20-ai pénteki napon, a Bak jegyében fogok világra jönni. Az igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy anya alkudozott egy ideig a doki bácsival, hogy inkább mégis Vízöntő legyek, és várjunk hétfőig, de miután aludtak rá egyet apával, úgy döntöttek, nem izgulják végig a hétvégét feleslegesen, ha már pénteken a kezükben tarthatnak engem.

Így történt, hogy csütörtök este apa és anya utoljára vacsoráztak kettesben, mint házasok, de még nem családosok. Anya tonhalsalátát csinált, gyertyafény mellett ették meg, aztán összebújva a tv előtt azt kérdezték egymástól: „és akkor most mit csináljunk még, mit csinál az ember akkor, mikor tudja, hogy 12 óra múlva gyerek lesz?”.

2012. január 20-a reggele nem volt egy barátságos reggel. Szitált az eső, plusz öt fok volt és sötét. Anya és apa reggel 7-re mentek be a kórházba, a Kútvölgyi Maternity Magánklinikára. Rögtön beküldték őket a szülőszobára, ahol anyát előkészítették a császármetszésre: infúziót kötöttek be neki, savlekötőt itattak vele, és rákötötték a hasára a CTG-t. Kitöltettek vele mindenféle papírt, majd beküldték a műtőbe. Anya a saját lábán sétált be a műtőbe, felült az asztalra, ahol már jócskán reszketett az izgatottságtól, és hát igen, kicsit az ijedtségtől is. Anyát előkészítették a műtétre. Amikor már minden kész volt, apa is bejöhetett és anya fejéhez ülhetett. Anya ekkor megkérdezte apát: „A fényképezőt hoztad, ugye?”, majd apa elsápadt, hogy „uh, azt kint felejtettem”. Így hát az egész orvosi gárda kénytelen volt megvárni a műtét megkezdésével azt, hogy apa kiszaladjon a fényképezőért…

8 perc alatt jöttem a világra, 8:38-kor 2720 grammal és 52 cm-rel. Apára hasonlítottam. Főleg az orrom. Amikor kiemeltek anya hasából, a doktor bácsi megmutatott anyának és apának, és felkiáltott: „Itt van a kisfiuk, nagyon szép kislány… Mármint olyan szép, mint egy kislány!” tette hozzá, mikor apáék zavarodottan néztek rá. Apa elkísért, míg lefürdettek, felöltöztettek, és a karjában hozott vissza anyához, aki csak egy ujjal tudott hozzám érni ekkor. A kórház várójában a mami, papa, nagyi és Matyi nagybácsim várt rám, akik elsírták magukat gyönyörűségükben – ezt őszintén szerénytelenül mondhatom.

A következő 4 napot a kórházban töltöttük anyáékkal, és sokan meglátogattak. Anyának beletelt pár napba, amíg erőre kapott a műtét után, de apa nagyon ügyesen, példásan látott el engem, tisztába rakott, fürdetett, anya kezébe adott és lefektetett.

2012. január 24-én mentünk haza a kórházból, és hát elsőre meg kell mondjam, nem nagyon tetszett az új otthonom, ezt egy 5 órás sírás keretében próbáltam apáék tudtára hozni, de ők valamiért ragaszkodtak hozzá, hogy márpedig a jövőben itt éljünk együtt így hárman. No de, ez egy másik történet már…

Ez a születésem története. Így lettem anyáék kis Bak Vízöntője. Mert emlékeztek? Anya májusban azt kérdezte apától, amikor elmondta neki, hogy én már úton vagyok hozzájuk, hogy hogyan jön ki a Vízöntőkkel. Hát végül Bak lettem. De mit hoz a sors? Az aszcendensem Vízöntő! Úgy látszik, mégsem tudtam elszakadni ettől a horoszkópjegytől.

Felbőgnek a motorok, durrognak a kipufogók, aszfaltra perzselt gumiszag terjeng, forró betonon száguldunk, az értem, nekem szurkolók nyirkos tenyere összetapad, verejtékezik a homlok, egy sebességet visszaváltunk, hogy az utolsó csepp energiát is kipréseljük, és meglengetik a zászlót: az utolsó kör következik, célegyenesben vagyunk.

Betöltött 38. hét. Talán ekkor mondják, hogy már „mindennapos” a kismama, legalábbis a családom tűkön ül, hogy mikor mutatja meg magát a leendő gyermek, unoka, unokaöcs. Legfeljebb két hét van hátra… Ezt már fél lábon is… Lehet, hogy jobb is lenne fél lábon, mert bizony, ezt már igen nehéz az egyébként kényelmes pozíciókban kibírni, már semmi sem segít.

Azt hiszem, most már minden kész. Még a kórházi pakk is be van pakolva nekem és a babának is. A bejárati ajtóra kiírtam Petinek mit kell összepakolnia és magával hoznia, ha én nem lennék beszámítható azokban a percekben, beírtam a telefonjába a kórház telefonszámát, és elkezdtem némi eleség lefagyasztását is, hogy legyen az első, hármasban itthon töltött napokra is valami ennivaló. Izgulás, na, az van! Hiszen, most már mindjárt itt van!!! Mindjárt lesz egy gyerekem, akit a kezemben tarthatok, aki itt fog szuszogni, lélegezni, gőgicsélni, sírni, ordítani, mosolyogni, pislogni, és egyáltalán, itt fog létezni velünk! Nem hiszem, hogy van izgalom és felfokozott állapot, ami ehhez fogható! De jelentem: felkészültem. Tudom, tudom, hogy nagyon sok meglepetés és nehézség fog még érni, és nem is úgy értem, hogy minden szuper könnyű lesz, hanem, hogy felkészültem arra, hogy a dolgok megváltoznak, az élet más ritmust fog felvenni, és kész vagyok ezt elfogadni, ehhez alkalmazkodni. Azt hiszem nyitott vagyok arra, hogy valaki más kerüljön az én életem középpontjába rajtam kívül, és ennek a 3-3,5 kilós nyávogós kis kupacnak alávessem magam, a rendelkezésére álljak, kiszolgáljam és lessem minden kívánságát, és ami még hihetetlenebb: hogy mindez boldoggá tegyen.

Hétvégén összeszereltük a nappaliba való járókát, ahol a baba a nappalokat tölti majd velem. Nagyon jó lett. Áll a nappali sarkában, várva a kis jövevényt, a leendő lakóját, és annyira baba-hangulattal tölti meg a szobát, mintha már itt is lenne! Ja, és pl. amikor kimostam a babaholmit, ágyneműket, ruhákat, csak úgy terjengett a babás öblítő illata a lakásban, ami már önmagában valami varázslatos hangulattal töltötte meg a lakást. Fel tudjátok idézni, milyen illat van a „csecsemős” lakásokban? Hintőpor, popsi krém, babafürdető és öblítő illata egy kevés fertőtlenítő szerrel vegyülve. Elképesztő! Nincs az az ember (na jó, biztos van, csak én nem olyan vagyok), akit ne ejtene rabul ez az illat kavalkád. Már alig várom!!!

Egyre többet foglalkoztat a szülés. Hogy milyen lesz, milyen hosszú, mennyire fájdalmas, milyen események és hogyan követik majd egymást, és persze, a végeredmény: hogy milyen is lesz a kisfiam. Kire fog hasonlítani? Milyen színű lesz a szeme (azt leszámítva, hogy minden gyerek kék szemmel születik), és a haja, és az orra, a szája, a kezecskéje. Amikor nem alszom éjszaka – és ilyen bizony elég sokszor van mostanság – ezeken gondolkodom. És nagyon jó ezeken gondolkodni!

Ahogy azt is nagyon jó látni, ahogy a körülöttem levők, a családunk is szép lassan felkészül a gyerkőc érkezésére. Az első unoka lesz a családban, az első unokaöcs, az első ebből a generációból. Petivel most már egyszer-egyszer nevelési kérdésekről is beszélgetünk, hogy majd mit hogyan akarunk bevezetni, mire akarjuk megtanítani, mihez akarjuk hozzászoktatni mihez nem. És jó, hogy egyetértünk. Nagyon jó. És képzeljétek – most is, miközben ezt írom nektek – baba-mama magazint olvas! Vagy legalábbis lapozgatja. Engem végtelen örömmel tölt el, hogy foglalkozik ezzel a dologgal és érdekli. Azt hiszem, sokkal kevesebbet beszél róla, mint amennyit valójában foglalkozik azzal, hogy hamarosan apa lesz, de immár 4 év alatt megszoktam, hogy ő jobban szereti magában rendezni a dolgokat először, aztán majd ha eljön az ideje, meg fog nyílni, ha lesznek kérdései, mondanivalója, hozzám fog fordulni. Gondolom, legbelül ő is készül…

Akárhogy is… Itt vagyunk. Pár lépésre a céltól, és pár lépésre attól, hogy aztán egy nagyon nagy és életre szóló kihívásba vágjuk a fejszénk!

Az idei év utolsó óráiban szeretném megosztani veletek a 2011-es évem összegzését. Ez, mondhatni hagyomány lesz lassan, tavaly ugyan sokkal szűkebb és kevésbé nyilvános körben, de szintén elkészítettem az év eseményeinek összefoglalását, és a történtek elemezgetését. Szívből ajánlom az alábbiakat a családomnak, barátaimnak, ismerőseimnek, mindenkinek, akinek szerepe volt a 2011-es évemben, aki közrejátszott és közrehatott a napjaim, vagy akárcsak egy-egy órám alakulásában, és persze mindenek és mindenki előtt, Petinek, aki immár 4 év osztja meg velem mindennapjait.

Tehát 2011 első fontos eseménye csupán hét napot váratott magára, ugyanis január 7-én foglaltuk le esküvőnk helyszínét. Elkezdődhetett a nagy készülődés, szervezés, izgulás. Nagyjából e körülforgott a következő fél évünk, és azt hiszem, családunk, barátaink fél éve is. Próbáltam már többször többféle fórumon hangot adni neki, hogy a szüleink nélkül, akik minden rendelkezésükre álló eszközzel segítették életünk nagy napjának megszervezését, és a barátaink nélkül, akik mindig minden helyzetben kaphatóak voltak arra, hogy valamit helyettünk, nekünk, értünk intézzenek el, nem sikerült volna az a nap, 2011. június 24-e, Szent Iván éjjele, olyan fergetegesre és emlékezetesre, mint amilyen lett.

Némiképp persze megelőzi időrendben az esküvőnket a baba érkezésének híre, ami május 29-én jutott tudomásunkra. De erről már írtam bővebben, ez is egy legalább 50 évre szóló élmény marad. És itt kihagyhatatlan az, hogy idén még 4 hozzám és Petihez közel álló, a szűk baráti társaságunkba tartozó lányzóról derült ki, hogy babát vár, és köztük van olyan, akit csak egy-két nap választ el az én szülésem kiírt időpontjától, és van olyan, aki 2 napja, december 29-én adott életet kisfiának, Csanádnak, valamint ikreket váró kismama is. Így ezt az évet a terhesség, a gyermekvárás, a tervezgetés, a családalapítás légköre lengte be, napi téma volt barátnőimmel, és a szó szoros értelmében kismama klubbot alakítottunk ki. Talán ez egy kicsit hiányozni is fog, ha a babák már pocakon kívül lesznek, bár az vigasztal, hogy így a kismama klub hamar anyuka klubbá alakulhat át, és ennek nincs is különösebb akadálya, tekintettel arra, hogy mind nagyon közel lakunk egymáshoz, így a „klubhelyszín” mindig változhat. És íme a csapat:

Sok fontos pillanatról már írtam korábban, mint a nászutunk, hogy végre eljuthattam a tengeren túlra (és a dolog pikantériája, hogy állapotosan), no és persze a szakvizsgák, amiket szerencsére tökéletes időzítéssel úgy vittem véghez, ahogy csak tervezni lehetett, így semmi akadálya annak, hogy a babázás után majd kész ügyvédként kezdjek karrierépítésbe.

Az év legszomorúbb eseményét sem hagyhatom ki a felsorolásból, mert életem legnagyobb boldogságához hozzátartozik, hogy május 29-én megtudtam: gyermeket várok, május 31-én pedig elhunyt imádott nagypapám, aki őrangyalom volt gyerekkoromban, és a legjobb szívű, legőszintébb, legtürelmesebb, legjólelkűbb ember, akit valaha ismertem. De erről nagyon hosszan és nagyon szomorúan lehetne írni, amit most és itt nem lehet. A lényeg: ő minden nap velem van!

Idén is lettek új barátaim, és sok olyan embert ismertem meg, akik szebbé tették az idei évem, vagy annak legalább egy részét, mint pl. esküvőszervezők, virágosok, orvosok. És az idei év arra is ráébresztett, hogy milyen szuper családom, családunk van, hogy a szüleim és Peti szülei is végtelen nagy szeretettel és törődéssel vesznek körbe minket, és hogy a testvéreinkre, sógorainkra mindig számíthatunk. Azt hiszem, vagyis nem, TUDOM, hogy a világ dolgainak alakulása mellett vagy azok ellenére, az idei év életem egyik, ha nem A LEGCSODÁLATOSABB éve volt. Köszönöm, mindenkinek, aki egy kicsit is részt vett benne, aki mellettem volt, aki szeretett, aki barátsággal, törődéssel, szeretettel vett körül. Legfőképp a férjemnek köszönöm, hogy van nekem, és hogy tudom, mindig ott lesz! Ahogyan azt 13 évesen is tudtam, ott, az olajzöld iskolakorlátnak dőlve.

Most pedig, visszaszámlálás, 5,4,3,2,1… BUÉK!!!
 

Lám, elmúlt a Karácsony, hamarosan itt az év vége. Habár a „hull a pelyhes” idén kimaradt, azért a maga nemében mégiscsak varázslatos dolog volt, hogy kisfiam – még ha csak pocakon keresztül is – de részese lehetett az idei ünnepnek. Bár azt is megvallom, a január végére való fókuszálás, és a szűnni nem akaró várakozás, felfokozott türelmetlenség sokkal jobban lekötik már az energiáimat és a figyelmemet, mint azt az ünnepre való készülődés tette.

De azért készültem: kakaós kuglóf, ami csoda módjára vagy egy hétig friss maradt, bécsi vaníliás kifli, ami végül mindenkit levett a lábáról, mákosgubatorta, ami a maga módján igen egyedi és csábító, langyosan, vanília mártással, nyamm… és persze fenyőfa formájú almáspite, almás-fahéjas illatokban úszva. No, hát így állunk, álltunk (mert mind elfogyott!). Az egyéb ételeket a leendő nagyszülők biztosították részükre, mert nekem speciel már a nyelvem is lógott a készülődés közepette, ezek bizony már csak több fázisban mennek nekem: egy kis ücsörgés, egy kis tejszínhabos kakaó pihenésként, aztán két tésztagyúrás, majd ismét ez a sorrend.

A lurkó rengeteg ajándékot kapott (mi lesz itt, mikor kibújik??!!), timberland bakancsot sapival (életemben nem telt arra, hogy magamnak timberland bakancsot vegyek, már is el van kényeztetve a gyerek…), altatós zenélős, anyuka-apuka illatát megőrző macit, bodyt kiscipővel, előkét, babanaplókat, pólyát, egyszóval el lett halmozva a kölyök már most. De végtelenül nagy öröm, hogy már ennyire, ennyire közel vagyunk! Már csak 4 és fél hét!!! Úristen! Ma kezdődött a kilencedik hónap! A finisben vagyunk!

Pedig van még dolgom januárban: elolvasni újra a babagondozásról szóló könyvek elfeledett fejezeteit, bekészíteni mindent a helyére, dekorálgatni a szobát (ó, igen tudom, még lógok nektek a babaszoba képekkel), felkészülni lelkileg (testileg) a szülésre, és ehhez is minden kelléket, ápolási kényeztetési holmit beszerezni. És aztán ott van még az egyik nagyi szülinapja, meg a másik névnapja. Azokat sem szabad elhanyagolni semmi körülmények között! Bár ki tudja, lehet, hogy a gyerkőc érkezik ajándékba egyikre vagy másikra.

Mindenesetre jó látni, ahogy felbolydul a család, ahogy zsonganak, búgnak, ahogy már lassan nekik sincs más gondolatuk (hogy is lehetne, amikor a hasam mindig mindenben útban és szem előtt van nekik). Mindenki arra készül, mikor és hogyan jön be a kórházba, mi lesz, mikor megkapja az sms-t vagy a hívást arról, hogy „KEZDŐDIK”, és hova hogyan fog rohanni, mit fog otthagyni ezért, hogy ott lehessen a nagy pillanatnál. Mindenki ennek figyelembevételével szervezi a programjait, napjait, heteit. És ez nagyon jóleső érzés. Még akkor is, ha ez nem kifejezetten nekem, hanem a gyerkőcnek szól, és rá lesz kíváncsi mindenki, nem annyira rám, azért mégiscsak főszereplője leszek a történéseknek, és egy pár jó szó nekem is biztosan csurran cseppen majd akkor is, amikor egymás kezéből kapkodják ki a csemetét.

De addig is… Most már lassítani kell. Pihenni, rákészülni, nem túlterhelni magam, nem rohanni, és legfőképp nem elkapni valami ronda bacit ebben a szutyok időben. Úgyhogy nem is mozdulok ki itthonról (na jó, legfeljebb ide az 5 percre lévő bababoltba). Előveszem a most Karácsonykor felvett romantikus, szerelmes filmeket, és sorra azokat nézem majd. És persze, közben a lurkó majd ficánkol, Sushi majd a hasam mellett alszik, és jöhet a habos kakaó is!

Fotók: Horváth Olivérről

Talán még nem is mondtam nektek, szülésfelkészítő tanfolyamokra járok. Azért tanfolyamok, mert a kórház, ahol szülni fogok szerdán 3-kor tartja a maga tanfolyamát – gondolom az én főnökömön kívül mindenkinek egyértelmű, hogy egy kismama baromira ráér délután 3-kor, mert már nem dolgozik, főleg, aki szülni készül már (ja, és ugyanilyen egyértelmű mindenkinek az is, hogy a kismama torna hétköznap délben van???)… Nos hát nekem sikerült oly időben abbahagynom a munkát, hogy már nem tudnám végigjárni a saját kórházamban a tanfolyamot, ezért egy másik helyre kezdtem el járni. Itt ugyan más orvosok, más szülésznők és más környezet van, de legalább ugyanazok a kérdések vetődnek fel, és nagy-nagy körültekintéssel tájékoztatják a kismamákat minden szükséges, a szüléssel kapcsolatos, azt megelőző és azt követő dologról. És nem utolsó sorban, ebben a kórházban (amiben a szülészet magánklinikaként működik) mindössze negyed vagy ötöd annyian vagyunk, mint az én kórházamban.

Mindenesetre ma eljutottam a saját kórházam tanfolyamára is. Hát, hogy is mondjam, az, hogy az ajtóban megdöbbentem, nem jó szó. A magánklinikán 5-8 kismama van egyszerre, jól összeszokott kedves kis társaság. Itt meg… Vagy ötven kismama! Én még ennyi terhes nőt sohasem láttam egy helyen. Nem tudom, átéltétek-e már ezt, de most kifejezetten kellemetlen volt ott ülni ennyi kismama között, olyan hangulata lett a terhességnek, a gyerekvárásnak, mint a futószalagon történő gyerek-gyártásnak, ahol mi csak a gazdatest vagyunk, és a futószalag végén „bedobozolják a tojásainkat”. Hm, nem tetszett, hogy az eddig olyan különlegesnek megélt terhességem egyszer csak annyira hétköznapi lett… Hiszen mindenki, mindenki terhes volt körülöttem.

No, és amit elmondhatok: a magánklinikával szembe állítva az állami kórház sem marad el sokkal, talán nem minden hiperszuper vadiúj, csili-vili mázas csodadolog, de tiszta, újszerű, ápolt. Nem olyan, mint a belgyógyászati osztályok. (Szerencsére.) És nem utolsó sorban nem kell érte 400.000-et fizetni!

A mai nap csodája viszont a következő: a magánklinikán tartott tanfolyam végén, annak rendje és módja szerint megmutatták a résztvevőknek a kórtermeket (amik egyszemélyes családi szobák), és a szülőszobákat, illetve azokból kettőt, mert egyben ép szülés folyt. Alapvetően nem félek a szüléstől, sőt elég nagy is a szám, hogy „ó, az csak fél nap, azt simán ki lehet bírni, az utána következő 18 év sokkal jobban aggaszt”, de amikor a kórház szaga megcsap és a neonfény olyan furán világít, na, akkor közel állok az ájuláshoz. Ma ráadásul a szülő nő olyan hangokat hallatott a szomszéd szülőszobából, hogy kedvem támadt volna Peti kezét megfogni, és futva kirohanni a szülészetről, hogy ezt még gondoljuk át, akarom-e. De amíg már-már kényszeredett mosollyal az arcomon álltam és hallgattam a szülésznő előadását és bemutatóját – már amennyit a sikítozó kismamától hallottam – egyszer csak csend lett pár másodpercre, és felsírt a baba!!! Fültanúi voltunk egy valódi szülésnek! Életemben először hallottam egy újszülött első sírását. Hihetetlen volt!! Elképesztő! Egymásra néztünk Petivel, és azt sem tudtuk, zavarunkban, csodálatunkban, ámulatunkban mit tegyünk. Nekem könnybe lábadt a szemem, és ha meg kellett volna szólalnom, nem nagyon ment volna. Peti arca pedig csillogott: „hallod, ahogy sír a baba, hallod?!” Hát valami szuper és leírhatatlan volt!

Kívánom mindenkinek, hogy ilyen szülésfelkészítőben legyen része, mert a sok száraz lexikonszagú tanács után egy ilyen élő, valódi dolog átélése (még ha csak fültanúként is), mindennel felér, és ez tényleg felkészít arra, hogy mi az, amiért csináljuk, mi az, amiért 40 hétig – hol aktívan, hol passzívan – dolgozunk: a legnagyobb emberi csoda, a születés!!
 

Öt nap múlva szülinapom lesz. Ez önmagában nem egy érdekes hír, de mivel ezt a szülinapomat kisfiammal a pocakomban töltöm, a maga módján mégiscsak egyedi lesz. Többek között azért, mert az első (na jó, 16 éves korom óta az első) olyan szülinapom lesz, amikor nem koccintok alkoholos itallal, vagy legalábbis nem a korábbi szokásos mennyiségben, és minden bizonnyal a Brigivel minden évben rendszeresen kettesben megtartott csajos bulizásunkat is kihagyjuk. Arról nem is beszélve, hogy idén biztosan nem miniszoknyában és mélyen dekoltált felsőben fogok parádézni. Azt hiszem, már nem is emlékszem arra, milyen vékonynak és csinosnak lenni. Vagy legalább átlagosnak. És persze olyannak, akinek a melle előrébb van, mint a hasa, és a segge nem ellensúly, hogy az óriás pocakjától előre ne dőljön az ember.

Hát igen, az áldozatok… És ezek még csak az apró áldozatok ahhoz képest, amit az elkövetkező 18 vagy inkább 70 évben hoz az ember a gyerekéért. De mégis… Hát nem megéri mindez? Nem éri meg, amikor épp mesefilmet nézek itthon Sushival és a kis csöppséggel a hasamban, aki úgy mocorog, mintha ő is kacagna a poénokon. Persze hozzáteszem, így, hogy már 2 kiló fölött van a súlya a pocaklakónak, már nem is annyira kellemesek a rugdosások, inkább apró kis kínzásoknak tűnnek, kis „jelzéseknek”, hogy „anya, itt vagyok, figyelj már rám”. Nem mintha egyébként nem rá figyelnék egyfolytában.

A hétvégére egyedül maradtam, illetve hármasban Sushival és a gyerkőccel. Aki úgy döntött, vasárnap hajnalban tudtomra hozza, hogy ő ehhez nem járult hozzá, hogy apa csak úgy elmenjen síelni, és itt hagyjon minket, és ne simogassa meg puszilgassa őt pocakon keresztül. Úgyhogy hajnali 1 körül elkezdte a kalimpálós figurát, amivel a tüdőm, a szívem, és a beleimet próbálta kiszorítani a helyéről, én meg mindeközben csillagokat láttam. Mivel eddig olyan cukin be volt behelyezkedve a jó irányba, és másfél napig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy esetleg most meggondolta magát, és megfordult. Szóval hétfő délelőtt Peti nagy unszolására végül elmentem a dokihoz, hogy nézzen rá a lurkóra – ha másért nem, legalább tudjam, hogy miről győzködjem, merre forduljon. Persze minden rendben volt végül, baba irányban, mindene tökéletes, minden szuperül működik. Szóval minden újra nyugodt, főleg Peti és én.

Ja, és ha már itt tartunk a 8. hónap közepe felé, egy kis számadás: kezd kismama tartásom lenni. Most már talán télikabátban is elhiszik, hogy terhes vagyok, bár azt kell mondjam, szükséghelyzetben tudnám titkolni, bár nem tudom elképzelni mi lehetne ilyen szükséghelyzet. Már csak 6 és fél hét van hátra. És mint tudjuk, nagy, őrületes, felkavaró dolgokhoz 9 és fél is elég volt, szóval már nagyon közel járunk. A babaholmival is kezdünk célba érni, bár egy-két kör még hátravan. És persze a szülés, na az is egyre jobban foglalkoztat. Nem félek, egyáltalán nem. Sokkal inkább izgatott vagyok, hogy akkor majd végre, végre a kezemben a tarthatom a kisfiam! Már előre látom: hogy fogunk zokogni örömünkben Petivel együtt – hacsak nem kap szívrohamot szülés közben a nagy izgulás miatt. Azt hiszem, nálunk ez lesz a munkamegosztás: anyuka nyom, apuka levegőért kapkod. De biztos nagyon hősies lesz!

No de egyelőre az előttünk álló feladatra koncentrálva: születésnapra felkészülni, a lehetőségekhez képest szupernőt faragni magamból, de azért olyan anyukásat is, és aztán, aztán jövő héttől ezerrel Karácsony!!!
 

December. A Nyilas hava. És még sok minden másé is. Lássuk csak… A Karácsony, a Szilveszter, a Mikulás hava. Az én havam is!!! Na meg a karácsonyi vásárok hava. Az aranyló fényben táncoló, piros masnis kiscsengős, fahéjas, mézes, szegfűszeges forralt boros illat kavalkádban úszó karácsonyi vásárok hava, ami úgy vonz, mint a mágnest, mert nem lehet nem beleszagolni, megfogni, beleharapni, belekortyolni az ottani sok jóba. És a fények… Ó, azok a mesés, varázslatos, földöntúli fények… Az izzósorok, a villogó kis lámpások, a gyertyák, igen a gyertyák, meleg és illatos fényükkel… Ó, hát ez a december csupa-csupa meseország.

Az én mesém, az én decemberem, az elsejém így kezdődött:
Nem ébredtem túl korán, tudtam, nem kell sietnem. Bár határtalan volt a türelmetlenség bennem: ma „találkozom” a kisfiammal!! Ha nem is szemtől szembe, de egy 4D-s ultrahang segítségével végre megcsodálhatom, megláthatom a kis pofiját, az orrát, a száját, a kezecskéjét, a lábacskáját, láthatom, hogy jól érzi-e magát odabenn, és minden úgy van-e, ahogy lennie kell. Ébresztgettem is Petit: „Hahó, megyünk megnézni a kisfiunkat!”. És aztán egy 40 perces ébredezés után, persze késve és kissé feszülten vágtunk neki az útnak, anyukámat, a leendő nagymamát („Mami”-t) is a hónunk alá csapva.

Tülekedés, köd, forgalom, dugó, nincs parkolóhely, csak a világ végén… Na, szép, mondhatom. Ez sem indul jól… De aztán rendelőbe be, első emeletre fel, recepción bejelentkezés, és még 35 perc várakozás… Szuper. Aztán sorszám felvillan, ajtó kinyílik, anyuka a steril zöld lepellel lefedett ágyra felfekszik, és indul a mozi.

Jajj, de csuda klassz volt! A legszebb decemberi mese! Bár, hozzáteszem a csöppség mindent elkövetett, hogy mozizás helyett bújócska és tornagyakorlatok legyenek a program. Ugyanis a létező összes mozgatható testrészét igyekezett az arca elé pakolni a köldökzsinórral megspékelve. Először is felhúzta mindkét térdét az álláig. Azokat jól átkarolta mindkét kezével úgy, hogy egyiket fel is húzta az arca elé, mintha agancsos rénszarvasnak öltözne így (bár Karácsonykor így stílusos), és aztán a köldökzsinórt a szeme elé húzta napellenzőnek. Később, még a talpát is igyekezett az arca elé dugni, de azzal csak a füléig jutott el.

Na de mégis… Ott volt az én csöpp gyermekem a képernyőn, a mese igazi sztárja, aki a köldökzsinórt puszilgatta, hadonászott, csuklott, fintorgott, és persze végig olyan nagyon morcos volt, mint Morgó, Hófehérke egyik törpéje. Nem tudom, te aki olvasol átélted-e már ezt. Ha nem, akkor csak higgy nekem, ha igen akkor tudod: ezt nem lehet leírni. Mert el sem hiszed, hogy amit ott látsz a képen, az tényleg épp benned történik, és hiába van óriási pocakod (vagy mint nekem, nem annyira óriási), és tapasztalod nap, mint nap, hogy ott bizony mozog benn valaki, amikor arca, keze, lába, teste, mi több, arcvonásai, mimikája lesz annak a kis pocaklakónak, hát akkor el sem tudod képzelni, hogy ez hogyan lehetséges. Hogy lehet, hogy még az orr és a száj közti pici kis vájatot is látni? A füle tekeredését, a haja szálát… Hogy is lehetséges ez, ha nem úgy, hogy egy csoda valóra válik? No de, nem is tudok mi többet mondani, el is állt a szavam, lásd te is, miről beszélek:
 

Reggel hömpölyögtek az utakon a falevelek! Én majdnem úgy éltem meg, mint a világ kilencedik csodáját, legalábbis ámulatba esve figyeltem, ahogy a reggeli halvány és még hideg napsütésben a tovaszáguldó, négykerekű, homokszínű kis járgányom mellett aranysárga, rozsdabarna, fáradt piros és merész zöld örvény képződött hol az útra hasalva, hol felemelkedve egy méterrel fölé. Csoda. Akárki akármit mond, ez már csoda. Kaptunk még egy kis tavaszt – és plusz 10 fokot! – itt a tél küszöbén. Azért ez nem semmi! Nem utolsó sorban persze az sem semmi, hogy az őszi időjárásnak köszönhetően fel tudtam venni olyan kabátot is, amit még össze tudok gombolni.

De ha már itt tartunk, terhesség számokban: túl a 31. héten, úton a 32-hez; alig 3 hétre a 29. életévtől, plusz 9 kiló (grrr…), mínusz 5 pulcsi a ruhatárból, ami már úgysem jön rám ebben a szezonban, 27 nap Karácsonyig, 61 a szülésig, és már csak 5 nap a munkában!

És egy szintén nem elhanyagolható szám: Ma megnéztem a terhességgel, szüléssel kapcsolatban, vagy arra való tekintettel járó juttatások rendszerét és összegét, és arra jutottam, hogy nagy bulit bizony abból sem csapunk jövőre… Azon túl, hogy nyilván mindannyian imádjuk szeretett párunkat, férjünket, akinek gyereket szülünk, akitől és akivel gyereket vállaltunk, és akinek a lelki támogatására, együttérzésére mind a terhesség, mind a szülés (!), mind a gyereknevelés hosszú időszaka alatt számítunk, hálásak lehetünk azért, hogy magukra vállalják azt a stresszt és felelősséget, hogy ilyen szociális ellátások mellett azért mégiscsak ő maguk egyedül gondoskodjanak hármunk (négyünk, vagy többünk) ellátásáról és fenntartásáról. Mert én komolyan mondom, akárhogy számolok, nem jövök rá, hogy is találták azt ki, hogy pl. a GYES összegéből bárki is megél, vagy hogy az – mint amiért azt kitalálták és létrehozták – a keresőképtelen anyuka jövedelmét pótolja. Inkább egy tini zsebpénzét pótolja, ha már…

Mindeközben a pindurka növöget, kicsit még fejlettebb is a koránál, szépen gyarapszik a súlya, már másfél kiló közeli! Élénken mozog, imádja a zenét, múltkor épp a Rebekát táncolta végig a hasamban az Operettszínházban. De jól is alszik, szerencsére, és engem is egész jól hagy aludni. Alakul a babaszoba, apróbb simítások folyamatban. Izgatottság, izgalom, türelmetlenség a lakói lelkemnek. Remélem, a következő otthon töltött két hónap kicsit lecsendesít, megnyugtat, felkészít. Már beszereztem egy hintaszéket is, amit fel kell kicsit újítani, aztán februártól az etetések, mesélések, pihenések színhelyévé alakul át.

És lassan bele kell húznom az olvasásba is, még nem vagyok minden teendőnek a szakértője, mint pl. altatás, etetés, napirend kialakítása, nyugtatgatás, és annak eldöntése majd, hogy melyik sírás hiszti, melyik komoly. És még valahogy azt is meg kéne tanulnom, hogy hogyan fogok működni 1,5 órás alvásokkal… Egyelőre remekül megy, hogy 9 órát egyhuzamban aludjak, így nem tudom, milyen hatással lesz rám, ha erről le kell mondanom.

Mindenesetre van egy olyan érzésem, hogy a kisfiam, a világ, illetve az én világom első csodája majdcsak feledteti velem valahogy azt a kis alváshiányt.

Hát eljött a nagy nap (az egyik legalábbis)! Végre, végre, egy hétfői napon felhívtak a bababoltból, hogy lehet menni a bútorért! Juhhé, gondoltam én, usgyi, de rögtön! Nono, persze azért ez nem megy olyan könnyen. Mert 2 nap volt, mire drága Peti talált egy olyan szabad és alkalmas délutánt, amikor már 6 előtt el tud szabadulni az irodából és el is tudjuk hozni a bútorokat. No de, eljött a szerda este, 5 órakor rakéták beizzítanak, és futás, rohanás, repülés a babaholmiért!

Meg is érkeztünk, és miután a boltban magunkhoz ragadtuk a kompenzációként kapott csörgő, zizegő, rezgő csupaszín játékokat, a raktárban átvettük a 8 (!!!) csomagba csomagolt, egyenként 30 kilós dobozokat, ami teljesen megtöltött egy kombi autót. Jézus! Hogy fogjuk ezt ma este összerakni??? (Ja, mert ez nem kérdés, természetesen azonnal, most, lehetőleg már útközben össze kell rakni!!)

Nem mondom, mire hazaértünk, kicsit elfogyott a lendület, főleg, mire Peti egyedül 40 perc alatt pakolta fel a dobozokat a kocsiból az első emeletre, majd onnan a lakás felső szintjére, a gyerekszobába. Mozdulni sem lehetet a dobozoktól a szobában. Ahogy Peti leült a kanapéra, láttam, hogy feladta. Az eszemmel értettem, de a türelmetlenségem kordában tarthatatlan volt. Úgyhogy 30 hetes terhesség ide vagy oda, én bizony nekikerekedtem, és elkezdtem kibontani a csomagokat, a rakás fadarabot, ami egyszer majd a picuri szipi-szupi, édes, kedves kiságya és szekrénye lesz. És akkor… akkor a negyedik doboz kibontásakor azt tapasztaltam, hogy abban bizony nem olyan színű bútor van, mint a többiben… És ez az egy csomag bükk bútor bizony sehogy sem fog passzolni a mi dió és erezett fehér színű kompozíciónkhoz…

Mondhatom, csalódottságom a tetőfokára hágott. Főleg, hogy elképzeltem, még 6 hetet kell majd várnom arra, hogy ez a pár elemet jó színben újra legyártsák (majd újra az árokba zuhanjanak vele kiszállítás közben, majd újra elcseréljék valahol…). Azt hiszem este fél 10 lehetett, amikor a sírógörcs kerülgetett ezért, de megálltam, hogy megkérjem Petit, most azonnal vigye vissza ezt a dobozt, törje fel a raktár ajtaját, és hozza ide az én kicsikém igazi bútorát, aztán persze ezt követően még éjjel rakja össze azt.

A következő napok bútor-lázban teltek, csütörtökön 5 fiókot voltunk képesek ketten összerakni (a kilencből…), mert valahogy a leírásból azt sem tudtuk kivenni, hogy milyen nyelven írták azt, és főleg, hogy milyen agyi kapacitással rendelkezőknek – gondolom puzzle mestereknek. De aztán szombaton jött a felmentő sereg, a szupercsapat: apukám és a tesóm olyan pikk-pakk rakták össze a kiságyat és a szekrényt, hogy szinte rá sem néztek az útmutató leírásokra. (Aha, ezek szerint csupán ezermester férfiaknak szólt a leírás, és nem jogászoknak, így már érthető!)

És most… Most otthonosan pompázik a szoba (na jó, a szobában a két bútordarab, mert azért még van finomítani való), és amíg ezt írom itt nektek, addig épp két szorgos asztalosember fúrja fel a polcokat a kiságy mellé, fölé. És már elő vannak készítve az ágyneműk, a falvédő, a rácsvédő, a zsebes tartó, és igen, bevallom, hétvégén beszereztem a forgó-zenélő kis játékot is, ami az ágyra szerelhető (és ami persze olyan hangosan zenél, hogy soha nem fogom bekapcsolni).

Ígértem, ha kész lesz a szoba, képekben is láttatom majd, de mivel még apróbb simításokra vár, addig érjétek be néhány kedvcsináló babaszoba fotóval más szobákról:
 

Hivatalosan 74 nap van még hátra… De még ha rá is húzunk egy-két napot, egy hetet, az is, húú, de nagyon kevésnek hangzik. Persze a türelmetlenség csak fokozódik. Főleg, hogy tegnap a nagyon, nagyon, nagyon hosszúnak tűnő, több, mint 6 hetes várakozás után végre felhívtak a bababoltból, hogy megjött a bútor!!! No, hiszi a piszi, majd ha látom… De azért bezsongtam, nem tagadhatom. Holnap tudunk érte menni, úgyhogy készüljetek, pár nap múlva szenzációs babaszoba-fotókkal várlak titeket!!! Juhéé!!! Jöhet a szerelés, rendezgetés, a szoba teljes felkészítése, a babaruhák összehajtogatása, és szekrénybe illesztgetése, jujj de izgi!!!

Végre meg lehet venni a bútorhoz, falhoz színben passzoló falmatricákat, a kiegészítőket, mint takarók, plédek, polcok, ilyen-olyan tartók, kislámpa, éjjeli-fény, stb. És akármilyen perverzül hangzik is, alig várom, hogy végre pelenkát vásároljak! Hogy végre ott ácsingózzanak a fürdőszobában a babafürdetők és samponok (úristen, remélem lesz haja!!!), pelenkázó krémek, popsitörlők, és mikor majd, mikor egy nagy habos fürdés után a kapucnis lepedőbe csavarjuk a csöppséget, na akkor tudjátok, majd beleszippantok a bőre illatába egy óriásit, és csupa-csupa finomságos, semmihez sem fogható babaillat lengi majd be a fürdőszobát, a lakást, az egész teret, és az olyan, de olyan fantasztikus lehet, hogy nem is lehet elképzelni sem igazán.

Folyton ezen jár az eszem: hazavinni a kisfiam a lakásunkba először. Ott fog ücsörögni/feküdni a kis barna-bézs színű, csíkos bébihordozóban, ami még így is háromszor akkor lesz, mint ő (pedig nagyon kicsi, nekem elhihetitek). És majd szépen körbehordozom a lakásban a picúrt, bemutatom neki az új otthonát, a lakás minden egyes helyiségét, a szobákat, és végül az Ő szobáját, az ágyát, a szekrényét, a játékait, a pihe-puha dolgait, amik majd körbeveszik.

No és persze Sushit, a „testvérét”, aki bizonyára nagyon, de nagyon féltékeny lesz az elején, de aztán szerintem hamar össze fognak barátkozni. És aztán jöhet majd szép sorban a család minden egyes tagja, a barátok, és nem utolsó sorban, az a másik 3-4-5-6 baba, akik nagyjából az én kisfiammal együtt fognak születni, a barátaink gyerekei. Mert hát igen, a társaságban bébibumm van! Képzeljétek csak, micsoda szerencse, hogy ez a sok-sok baba együtt fog felcseperedni, és már a legelejétől lesznek pajtik, akikkel össze lehet járni. És nem utolsó sorban, legalább az anyukák is ki tudják majd beszélni, panaszkodni magukat az olyan dolgokról egymásnak, amit a férfiak úgysem értenek.

De jajj, mennyi minden kell még: járóka, hogy napközben velem tudjon lenni a nappaliban, konyhában, bébiőr, hogy akkor is halljam majd lent a sírását, ha ő épp fent alszik a szobájában (bár nem fog sírni, miért sírna, szuper aranyos, vidám, jó alvó, nem sírós kisgyerek lesz, ugye???), és kell még kiskád, játszószőnyeg, téli meleg kabátkák, bundazsák, sapka, hogy az olyanokról, mint lázmérő és orvosságok már ne is beszéljek (de nem, ez a gyerek nem lesz beteg!!!).

Tehát készülődünk. Mind vásárlással, mind lelkiekben. Kisfiam el is követ mindnet, hogy értésemre adja majdnem minden pillanatban, hogy „hahó, itt vagyok”, és teszi ezt akkor is, mikor csajos vacsorázós estét tartok, és kicsit hosszúra nyúlik a randi… Ilyenkor ugyanis előszeretettel rúg a jobb oldalamba, valahova a lengőbordám környékére, hogy „anya, vigyél már haza”. És ilyenkor nincs mese, menni kell. Jézusom, ez a gyerek már most átvette az irányítást az életem felett, mi lesz még itt???!!!
 

Betöltött huszonkilenc hét… Úton a harminc felé… Már csak egy negyed van hátra a 40-ből. Hát közeledünk. És az élet is lassan alakul át, alkalmazkodik az új helyzethez: az új haskörfogathoz, a mérleg által mutatott új számokhoz, a várakozás fokozódásához.

Lassan be kéne szerezni mindent, pedig még el vagyok maradva. Még mindig nem érkezett meg a hetekkel ezelőttre ígért bababútor, így nem kis felháborodással hívtam fel a boltot tegnap (immár vagy ötödször) és nem kicsit volt számonkérő a hangnemem. Azt hiszem persze, mindez jogos, hiszen az én pénzem áll egy meg nem érkezett (és ki tudja mikor érkező) bútorban, ugyanakkor, mikor misztikus kielégült hangulatban letettem a telefont, miután hosszú percekig mondtam a monológom egy eladónak a telefonban, aki nyilvánvalóan semmit nem tud tenni értem, rájöttem: talán nem is lehet olyan könnyű egy bababoltban az összes finnyás, válogatós, kényes és nagyon szenzitív kismama igényét kielégíteni. Bár azt hiszem, így a harmadik harmadban amúgy is csak egyetlenegy szót fogadunk el válaszul minden kérésünkre, és „mikor”-ral kezdődő kérdésünkre, azt hogy „azonnal!”.

Szegény Petinek ez az új szavajárása (más nem is lehetne, nem fogadnám el): „Mikor rakod fel édesem a képeket a falra?”, „mikor teszed el a nyári ruhákat a pincébe?” „ideadnád a könyvem a polcról?”, „hámoznál nekem egy kis mandarint?” – majd 15 másodperc múlva: „még nincs kész?” és hozzá persze az a nagyon ártatlan, szende mosoly, szempilla-rebegtetéssel és az elmaradhatatlan pocaksimivel, mert attól úgyis megenyhül a férfiember szíve. Remélem, minden más kismama is ugyanígy működik, és nem én vagyok extrém… Ki tudja, egyelőre még nem kellett a teraszon aludnom büntiből, szóval az is lehet, hogy egész konszolidált formában nyomom.

Persze a héten beszereztem néhány újabb babás könyvet, úgy érzem, a csecsemőgondozásra nem lehet eléggé felkészülni soha – és soha sem lehet elég korán. Most legalább lesz rá időm, hiszen már csak hetek, vagy inkább napok, amiket munkában töltök, és utána, végre jöhet életem azon – talán egyetlen – szakasza, amikor semmi más dolgom nem lesz közel két hónapig, mint magammal, és a kis pocaklakómmal foglalkozni, felkészülni, átgondolni, megtervezni – aztán persze majd élesben is kipróbálni az elméletet.

Lassan elkezdem az ilyenkor szokásos tanfolyamokat is: szülésfelkészítő, kismama torna (amire a 6-ig, fél 7-ig tartó munka mellett eddig nem volt időm), intim torna, és miegymás, ami csak jónak tűnik ahhoz, hogy fitt és erős legyek a szüléshez, és aztán edzett a hetekig tartó nem alváshoz. Nem mellesleg egy kis türelemre is szert kéne tennem. Mint a mozikban most játszott „Lopott idő” című filmben, na olyan kéne nekem türelemből. Én is elvehetném másoktól, akiknek sok van. Az szuper volna. De szerintem 3-5 hónap múlva lesz még pár dolog, amihez jó lenne szintén csak így egyszerűen hozzájutni, hogy elvesszük/kapjuk másoktól: alvásidő, frissesség, nőiesség, ésszerűség, mosolygás, józanész és végtelen kedvesség embertársainkhoz. Aztán persze lesz, amit majd szívesen leadnánk: kilók, kialvatlanságtól szürke karikák a szem alatt, zsíros haj, lakkozatlan körmök, ingerültség. Legalábbis egyelőre ezekkel számolok. Persze, nem lennék bánatos, ha ezek közül egy-egy (vagy mind) kimaradna, és az élet egyszerűen úgy volna csodás, ahogy lenne, önmagában.

Bár, bizonyára az lesz. Lesz egy drága kis angyalunk. Egy tündérünk. Egy kisfiunk. És csupán kicsivel azután, amikor betöltöm a huszonkilencet és úton leszek a harminc felé…
 

Fotó 1: Csodaműhely www.kalcecilia.hu

Fotó 2: Weiss Krisztina www.krisztinaweiss.hu

Ma van Peti, az újdonsült férj és apuka-jelölt 32. születésnapja! Már napok óta készülődöm rá, mit vegyek neki, mivel lepjem meg, minek örülne… Minek is? Hiszen már mindent megkapott! :) Szerető, odaadó, gondoskodó feleséget, és – még ugyan a „csomagolásában” lévő, és további 14 hétig ki nem bontandó – már most imádnivaló csöppséget, a fiát. Mit adhatnék még neki?

Na jó, szóljon ez most egy utolsó, még nem szülőként, inkább felnőtt, házas, komoly férfiként töltendő ünneplésről. Úgyhogy kényeztetést kap: masszázs iszap-pakolással, aztán vacsi a barátokkal, tesóékkal, és persze, az elmaradhatatlan szörfös kiegészítők, amikkel most a következő szezonig sajnos be kell érnie valódi szörfözés hiányában. Tegnap már elkezdődött az alkudozás: „Rita, jövőre 3-szor vagy 4-szer 4 napot elmehetek szörfözni majd?” „Persze, hogy elmehetsz, mi is megyünk veled!” Mázlija, hogy a Garda-tó, meg úgy egyébként Olaszország nagy kedvencem, így nem kell kétszer mondani, hogy pakoljak!

Azt, hogy milyen lesz babával utazni, még csak nem is sejtem, de bízom benne, viszonylag zökkenőmentes lesz, és ha valóban 3-4-szer megyünk el egészen Olaszországig, akkor a végére csak megszokja! Meg hát, ha a szülei gyereke, imádni fogja Olaszországot! Igaz, a bébiételekbe talán nem lehet majd belecsempészni a hamisítatlan olasz ízeket, mint a bazsalikom, a gorgonzola, a zuppa di cozze, azaz a paradicsomos kagylóleves íze, de friss paradicsomot és igazi itáliai sárgadinnyét már ő is ehet majd. Na meg a levegő, és a színek, a hangulat… Á, biztos, hogy ezt minden létező ember imádja, ebbe nem lehet nem szerelmesnek lenni – akár már pár hónaposan is!

Szóval a mai napra visszatérve, magamból még istennőt (na jó, félistennőt) kell varázsolnom estére. Nem sok ilyen nap, alkalom lesz így terhesen, amikor szuperül kell kinéznem, de a mai ilyen. Még ilyen lesz az én szülinapom 8 hónapos terhesen (te jó ég, úgy fogok kinézni, mint aki egyben nyelte le a szülinapi tortát dobozostul), meg a Karácsony, és a Szilveszter, bár lehet, hogy ez utóbbit egy jó kis plüss melegítőnadrágba, kapucnis pulcsiba burkolva, forrócsokizva, kabarét nézve töltjük majd kettecskén (majdnem hármacskán) itthon – még meglátjuk. De ma este, ma még nem menekülök, össze kell rántanom magam. Ez két okból lesz nehéz: egyrészt, a korábban említett tanulás eléggé leköt(ne), és a megtanulnivaló továbbra is csak tornyosul, nem nagyon apad, másrészt plusz 6 kilóval már nem állnak majd olyan szexin a csábító kisruháim, így még ki kell találnom, miben leszek lenyűgöző, de nem nevetséges viziló…

Az a tapasztalatom eddig, hogy az egyetlen biztos dolog, ami működik, amitől a várandós nő is nőnek és vonzónak érzi magát, az a smink (a 8-9. hónapig, amikor még nem „folyik szét” az arca). Főleg, aki olyan szerencsés, hogy szép lesz a bőre a babavárástól – nekem sajnos inkább egy tavaszi rügyfakadáshoz hasonló, de az alapozó sokra képes! A másik a haj lehetne, ha nem követtem volna el azt a végzetes hibát 2 hónapos terhesen, hogy levágattam a vállig érő, vagy annál is hosszabb hajam rövidre… Na, ez azért nem jó ötlet, és azért nem javaslom semelyik kismamának, mert az amúgy is kerekedő pofi inkább egy pöttyös gumilabdához kezd szép lassan hasonlítani, és ha nincs tincs, ami az arcba lóg, ami egy kis keretet ad neki, akkor ajjaj, a helyzet menthetetlen, gumilabdák maradunk. Másrészt pedig nincs meg az a – valljuk be egyetlen – vonzereje a kismamának, hogy loboncát meglengesse, azt fújja a szél, és vaníliás kókuszos sampon illata lengje be a teret, amivel minden körülöttünk levő egycsapásra elalél. Úgyhogy hallgassatok rám: haj marad!

Én pedig most lenyűgöző haj hiányában ugyan, de az áldott állapot megmaradt előnyeivel: szép körmökkel és szép sminkkel próbálok meg nekivágni a születésnapos mai kényeztetésének!
 

Ismét munkában… a csemetével együtt persze, aki szüntelenül mocorog. Bár azt hiszem, nincs kismama a földön, akit zavarna, sőt, ne nevettetne meg, hogy a picúrka teljes természetességgel rugdos, forgolódik és nyújtózkodik két ellentétes irányban a pociban, miközben az ember egy-egy komolyabb tárgyaláson, értekezleten próbálja meggyőzni a hallgatóközönséget, hogy márpedig neki mennyire igaza van, és nem, nincs rá hatással a terhesség, meg a hormonok, meg ilyenek, mert ez az egész szinte láthatatlanul zajlik le… Aztán persze méterekről látni, hogy hol itt – hol ott dudorodik valami, és kúszik a bőr alatt ide-oda, ami valljuk be, annyira nem láthatatlan a többiek számára sem. Szóval én jókat derülök ezen.

Bár én egyedül ülök az irodámban, kollégáim szeretettel járkálnak be pocak-lesőbe, egyrészt mert én vagyok az első a munkahelyen, aki terhes (viszonylag új és kis létszámú iroda), másrészt mert a többségnek még nincs gyereke, és ez lenyűgözi őket. Főleg az egyik férfi kollégámat, illetve az egyetlen férfikollégámat, akinek a szeme könnybe tud lábadni egy-egy babás sztori hallatán, vagy a mocorgás láttán. Na, ő sem tudja, mi vár még rá néhány év múlva, mikor a mostani menyasszonya, leendő felesége és gyermekei anyja ugyanezt éli át.

No és akkor a terhesség munkahelyi előnyei: aki velem együtt várandós, biztos kicsit ugyanúgy gondolja, mint én, hogy a megváltozott helyzethez bizony a kollégáknak, főnöknek is alkalmazkodnia kell. Én pl. felhozatom az emeletre a teámat, amit az asszisztenssel készítettek el – konkrétan kilehelem a tüdőmet a lépcsőzésekkor. Na és persze, ezért ajtót nyitni, postást fogadni sem megyek le (hjaj, így kényelmesedik el az ember…). Aztán értelemszerű, hogy mindenki tartalékoljon nekem egy kis nasit az övéből – lehetőleg repetával számolva. És mindenki nagyon, de nagyon türelmesen és kedvesen közelítsen felém, mert sosem tudni, mikor ugrik elő az anyatigris – bár azt kell mondjam, elég nyugodtan és mélyen szunnyad bennem, még nagyobb hormonhullámok sem hozták ki belőlem a vadállatot (Peti szerencséjére).

 Ó, és persze az otthoni ellustulás. Szegény Peti, egyre többet kell tűrnie. Amikor észreveszitek, hogy már a távirányítóért is fáradtság nyúlni, nos, akkor vagy túl lusták vagytok (mint én), vagy kezditek átlépni a plusz hét kilót (mint én). És valljuk be, egy kényelmes, körbepárnázott, félig ülő, félig fekvő pózból, mikor az egyik kezedben egy málnaszörp, a másikban meg minden bizonnyal vajas kalács, vagy csokis fánk, vagy csokis csoki, vagy bármi hasonló van, akkor nem is olyan felkelni és a távirányítóért elkúszni két métert. Nem beszélve arról, hogy még akkor is leeszed magad, ha nagyon koncentrálsz, nem hogy akkor, ha még közben egyensúlyozva kergeted a számítástechnikai eszközöket a lakásban. Tanulság: Sushit mégis meg kellett volna tanítani arra, hogy hozza oda az újságot, a könyvet, meg a fagylaltot a jégszekrényből kiskanállal, tejszínhabbal…

Szóval még bírom a munkát, és le is köt, és érdekes is, elvégre azt csinálom, amit szeretek, amit mindig is szerettem volna csinálni, és most már minden szükséges és kötelező megmérettetésen át is estem, de… Esténként, mikor olvasgatok (igen, babás könyvet, mi mást!) látom, hogy a könyv alatt egy egyre nagyobb, egyre gömbölyűbb has terül el, és egyre szívbemarkolóbb az érzés, hogy igen, itt van velem, ő, a kisfiam, a még meg nem született nagy szerelmem, a kincsem, a szemem fénye! És amikor ellepnek ezek az érzések és gondolatok, akkor ő biztos, hogy rúg egyet, vagy inkább százegyet, és megsimogat, és megcsiklandoz, hogy „hé, itt vagyok, én is érezlek!”. És ez csodás! Ezt mindenkinek éreznie kéne. Nem győzöm Petit oldalba böködni (amire egyébként egyre inkább immunissá válik), hogy „nézd, nézd, itt mocorog, ott rúgkapál”. És akkor megsimogat, kezét, fülét a hasamra tapasztja, és beszél a kisfiához… Nem tudom, ő pontosan mit és hogyan érezhet, hiszen ez az elemi kötődés, az, hogy szó szerint a belsejében, a szerveiben, a gyomrában, a szívében, a vérében érzi a gyermekét, náluk férfiaknál nincs meg. De tudom, hogy valahol legbelül már ő is apává vált.

Íme, 9 évnyi kitartó (és néha kevésbé kitartó) tanulás és küzdelem után ügyvéd lettem!!! Na jó, igazából még egy ünnepélyes esküt le kellene tennem érte, de ezt most a baba-projekt végéig, azaz az ovi vagy legalább bölcsi kezdetéig kitoljuk. Eseménydús egy év volt és lesz ez a 2011, az biztos. Életem legjelentősebb eseményei idén történtek, történnek: szakvizsgák, esküvő, nászút, babavárás… mi jöhet még? Mindenesetre, csak hálás lehetek, hogy minden ilyen szuperül, szerencsésen alakult eddig. Remélem, a jövőben sem lesz ez másképp.

Na de visszakanyarodva kicsit az utolsó megmérettetéshez: pénteken egy órakor volt életem legfontosabb és – terveim szerint – legutolsó vizsgája. Már déltől tördeltem a kezeimet a hatalmas, kupolás, barokkos előcsarnokban, ahol ilyenkor rendszerint együtt várakozik az összes „rettegő”. Ismerősökbe is mindig bele lehet futni, így legalább nem érzi magát olyan elveszettnek az ember. Egy óra előtt pár perccel felsorakoztunk a vizsgaszoba ajtaja előtt, majd mikor nagy nyugodtan neki készültem volna, hogy elhelyezkedjek, és átnézzem azt a 3-4 jogszabályt még, amit terveztem, egyszer csak kiszóltak, hogy én menjek elsőnek. Hát, legalább nem volt időm sokkot kapni… Lényeg, a lényeg, egyes kérdéseknél magamat is meglepve jól szerepeltem, másoknál inkább csak próbáltam nagyon értelmesen pislogni, végül is 4-es bizonyítvánnyal zártam szakvizsgáimat, és elhihetitek, akkor, mikor kiléptem a szobából, meg valójában utána még órákon keresztül, földöntúli érzés uralkodott el rajtam, hogy „végre, vége, SIKERÜLT!!!”. Ez lebegett hosszú-hosszú évek óta a szemem előtt, hogy idáig el kell jutni, ezt túl kel élni, meg kell csinálni, nem lehet kudarcot vallani. És végre itt vagyok!

3-4 órával később már úton voltunk Petivel, a szüleivel és barátainkkal életünk – valószínűleg utolsó – gyerekmentes wellnessezésének. Ebben az volt a leginkább jó, hogy a 3 hétig tartó bezárt ücsörgés után végre levegőn lehettem egy kicsit, méghozzá igazi őszben, ami úgy tűnik, a nagy ijesztgetés és téli hideg után mégis megmutatta magát, másrészt rengeteget tudtam olvasni (babagondozásról és gyereknevelésről – micsoda felüdülés a jogszabályok után, még akkor is, ha ezekben a könyvekben sincs kevesebb tanulnivaló), és persze a jól megérdemelt lazítás, pedikűr (amit már képtelen vagyok magam csinálni) és kulturált étkezésnek már nem nevezhető „zabálás” a büféasztalról. A nagy zabálásban hál’istennek partnerem volt Emi, aki a férjével szintén velünk tartott, és aki az ötödik hónapban van ikreivel. Mivel ikreket vár, nagyjából egyforma méretű a pocink a 7-8 hét különbség ellenére is. És szerencsére, pont ugyanúgy központi szerepbe szeretjük helyezni a töménytelen kajamennyiség betermelését – és nem ám salátát, gyümölcsöt, inkább a marhapörkölt, a rántott hús, a sült krumpli és a tésztahegyek a kedvenceink. De hát kell is ilyenkor a kalória, különben hogy produkálunk majd irigylésre méltó, csodás fogyást a szülés után 3-4 hónappal, ha nincs miből leadni, mert most alig hízunk meg? No, mindenesetre, küldetés teljesítve, mi mindent megtettünk a hízás érdekében.

Ami még üdítőbbé tette a hétvégét, így vizsgán túl és kényeztetések közepette, hogy úgy éreztem: végre elkezdődik az új életem. Vagy legalábbis egy új szakasz, ami sokkal, de sokkal különb, mint az eddigi. Már csak heteket fogok dolgozni, aztán végre, végre semmi más dolgom nem lesz, mint hogy magamra figyelve, szépen, nyugodtan, higgadtan, alaposan felkészülhessek kisfiunk fogadására, szülés-előkészítő tanfolyamra járhassak meg intim tornára, bevásárolhassam a maradék szükséges holmikat, és egy egészen más lelkiállapotban vághassak neki annak az új feladatnak, amit úgy hívunk: gyereknevelés! Őszintén mondom, úgy érzem, most kezd csak kiteljesedni az életem!
  

Pedig úgy szeretem az őszt – és még a vers is arról szólna, ha az nem maradna ki rendre az évszakok közül. Szeretném az őszt. A szépet, a sárgás pirosat, barnás fakó zöldeset, faleveleset, olyat, amikor az autók felkavarják maguk után az út szélére halomba hordott avarkupacokat, és csak száll, száll a sok színes levél; amikor a napsütés még kicsit átmelegít, de csak annyira, hogy a sapkát le lehessen venni, és a sálat kicsit kioldani, nem kell állig begombolkozni. Hát igen, ez jó lenne… Ehelyett még a fűtött lakásban is didergek és olyan hideg az orrom, mint egy kutyának.

Azt mondják, a kismamák nem fáznak, fűti őket a baba. Hát annyit mondhatok, az én fiam biztosan nem kapcsolta be a kazánt, vagy egyszerűen csak ugyanolyan fagyos szent lesz, mint az anyja, mert én bizony mindig fázom. Aztán persze ki tudja, majd az utolsó harmadban – ami itt áll a küszöbön – majd kimelegedem abban is, hogy felveszem a zoknim, cipőm, vagy hogy felporszívózom a lakást. Ezek már egyre nehezebben mennek nagy, egyre nagyobb pocakkal most is. Mondanom sem kell talán, de az alvás kezd nem egy leányálom lenni – leginkább semmilyen álom sem, inkább fél-éberség. Mert már minden pozíció kényelmetlen. És amikor az egyik oldalról a másikra fordulva próbálok egy kibírható pózt találni, nos akkor minden egyes fordulatnál az a plusz néhány kiló a derekamra terhelődik, ezért reggel elgémberedett derékkal ébredek – és nem kipihenten. Azt hiszem, értem, miért csak a 7. hónap végéig javasolt dolgoznia a kismamának: úgysem bír ki egy leendő anyuka ébren, főleg nem koncentráltan egy egész munkanapot a munkahelyén ilyen éjszakák után.

És akkor még nem is beszéltem a gyomorproblémákról. Amikor végre megvan az „alható” póz, és akkor arra ébredek, hogy a torkomtól a gyomrom aljáig olyan égető érzés van, hogy sárkány módjára tudnék tüzet okádni. Vagy a kismamakori reflux tünetek: a puffadás, a telítettség, az, hogy egy fél adag vacsoránál nem ajánlatos többet enni, mert különben attól nem tud elaludni az ember… Szóval, habár látszólag tünetmentesen és vizsgálatok nélkül telnek a hetek mostanság, belül egyre több változás zajlik le, amik megterhelik a szervezetet, és nem is olyan könnyű hozzájuk szokni. Pedig a baba még csak most kezd majd el igazán gyarapodni és hízni, és nem elférni a pocakban, tehát folyton folyvást azzal fog próbálkozni, hogy kitüremkedjen itt-ott, kicsivel több helyet csalva magának. Csakhogy, ott már igazán nincs több hely, hacsak a gyomrom nem a torkomba költözik a következő 3 hónapra.

No de, mostanság köszönt majd be a babavárás izgalmas – és szerintem minden nő által kedvelt – fázisa: a vásárlás! Végre lehet költekezni, ici-pici, édi-bédi, cuki kis holmikat vásárolni, berendezni a babaszobát, megtalálni mindennek a helyét, ágyneműt válogatni, kapucnis fürdőlepedőt, kiskádat, pólyát, sapkát, kiskabátot, autósülést, mózeskosarat, kengurut, cumisüveget, és azokat a csöpp kis zoknikat, cipőcskéket! Hát nem ez a legjobb része a várandósságnak???

Na és persze, mivel beköszöntött egy újabb, immár lassan a harmadiknak mondható évszak a terhességem alatt, lehet magamnak is vásárolni! Bár a csinos, magas sarkú csizmáktól erre a télre el kell búcsúznom, és a karcsúsított kabátokat sem nézegethetem, azért egy csinos, kötött legings egy szűk ruhával még mindig jól mutat, és sokat segít abban, hogy nőnek érezzük magunkat. Na és a sálak. Azokat mindig szerettem, most pedig duplán hasznomra válnak: egyrészt melegítenek, mikor amúgy is mindig fázom, másrészt el lehet velük fedni a már-már hihetetlenül nagy kebleket, amik alig férnek bele egy-egy blúzba, és nem utolsó sorban, feldobják a szetteket. Én ilyenkor télen egyszerűen sálat, kendőt hordok nyaklánc helyett is.

Ajánlom mindenkinek, váltsátok ki a különböző baba-mama kedvezmény kártyákat, és kicsit tájékozódjatok a neten, hogy hol, milyen kedvezmény, leárazás, akció van a kismama vagy a baba boltokban. Meglepő és csábító ajánlatokat lehet találni, úgyhogy vásárlásra fel!
 

Fotók: umamira.com

Nem, ez még nem az anyaságból, vagy az arra való felkészülésből való vizsgatétel. Ez egy utolsó vizsga ahhoz, hogy ügyvéd lehessek – egyszer majd valamikor, amikor a pöttömke bölcsibe vagy oviba megy majd valamikor 1 - 1,5 - 2 év múlva. De addig is… Tanulni kell, paragrafusokat magolni, nagyon vaskos könyveket olvasni – és nem utolsó sorban meg is tanulni az ott leírtakat. Már egy hete megy ez így, és még kettő hátra van… De majd milyen jó lesz utána!! Persze most is sokkal szívesebben olvasgatnék babanevelési, -gondozási könyveket, mint jogszabályokat, hiszen 3 hónap múlva már nagyon tisztában kell lennem azzal, hogy mit és hogyan is kell majd csinálni a csöppség körül.

Titokban, pihenésképpen persze azért most is olvasgatok ilyesmit a nagy magolás közben. És hát, nem tűnik kisebb falatnak a feladat, mint az a mögöttem álló, lassan 10 év, ami az ügyvéddé váláshoz vezet, azzal a különbséggel persze, hogy a gyereknevelés nem 10 éves, hanem életre szóló „munka”. Mert habár én azt gondolom, 10-14 éves kora után már nemigen lehet nevelni egy gyereket, legfeljebb kicsit terelgetni, azért aggódni és gondoskodni róla életünk végéig fogunk. Mert erre való egy szülő… (Úristen, szülő leszek én is, mint az én szüleim, ezt még szoknom kell így kimondva!)

Szóval állítólag nagyon fontos, hogy napirendje legyen a kis gyerkőcnek. A könyv (A KÖNYV), azt állítja, nem kell, hogy ez óramű pontossággal történjen, a lényeg, hogy legyen meg az evés, kis játék, alvás, magammal törődés konzekvens sorrendje, és ezek mindig így kövessék egymást. Ez a titka annak, hogy a baba is megtanulja, mikor mi történjen, mikor minek van itt az ideje, és így – állítólag – a mama is jut egy kis időhöz, amit saját magára fordíthat – vagy gondolom inkább eleinte a háztartásra, meg a baba körüli tennivalók ellátására.

Minderről persze lehet, hogy egy „kész” anyuka már többet tudna mondani, sőt meg is kérdezhetném az engem körülvevő jó pár anyuka barátnőmet, de szerintem ezt mindenkinek magának kell majd megtanulnia, megtapasztalnia, átélnie. Addig úgysem hiszi el, hogy mi működik, mi nem, amíg maga ki nem tapasztalta. Nem beszélve arról, hogy minden baba más és más, egyiknél ez a módszer jön be, másiknál az. Nincs általános módszer, ahogy elnézem a körülöttem felcseperedő gyerekeket.

Egyebekben viszonylag történésmentesen zajlanak a napok, hetek óta nem volt semmilyen nagyobb vizsgálat, leszámítva a védőnőnél tett látogatást. Apropó védőnő. Nem tudom, kié milyen, kinek mi jutott, lévén, hogy a védőnőt nem választjuk, mivel területileg illetékes, az enyém nagyon lelkiismeretes. Idősödő asszony, aki felnevelt két gyereket, szóval nem csak könyvekből tanulta a történéseket, és nagyon, nagyon alapos. Vérnyomás és súlymérés – ez utóbbi mindig felfelé kerekítve sajnálatomra – vizeletminta elemzés lakmuszpapírral, és szívhanghallgatás a picúrnál ultrahangos készülékkel, persze csak azután, hogy megmérte a pocak ilyen-olyan irányú méreteit, átmérőjét. Remélem, a későbbiekben is ilyen lelkiismeretes lesz a szoptatásra, a szülésre és a gyereknevelésre, -gondozásra való felkészítéskor. Úgy érzem, szükségem lesz rá, hiszen nem egy egyalkalmas, 40 perces vizsga lesz belőle, hanem egy legalább 18 éves folyamatos, aminek az eredménye pedig csak az első 18 évet követő 40-50 évben derül ki…

A kislányom megszületése után alig telt el másfél óra és máris lehetőségem volt arra, hogy - még kissé esetlenül ugyan de - próbálkozhassak a megszoptatásával. Nagy szerencsém van mind a két gyermekemmel, mert nagyon ügyesek  voltak az első alkalomtól kezdve.

Már otthon is azt láttam gyermekkoromtól fogva, hogy ez egy nagyon meghitt és bensőséges lehetőség a minél szorosabb kötődés és elfogadás kialakításához. Talán ennek is köszönhető, hogy semmilyen ellenérzés nem alakult ki bennem a szoptatás folyamatával kapcsolatban. A férjem maximális támogatását is élveztem ebben a folyamatban. Azt azért határozottan kinyilvánította, hogy ezt csak talán egy évig látja helyesnek, mert : "Egy egy évesnél nagyobb gyereket, már nem szeretne a mellemen lógva látni." Teljesen el tudtam fogadni az Ő álláspontját is. Magam is az első 6-12 hónapot érzem a legfontosabb időszaknak az anyatejes táplálás szempontjából.

Ráadásul a korábbi tapasztalatom is az volt, hogy ez a legkézenfekvőbb, legtisztább és leggyorsabb módja annak, hogy az éhes kis szájat betömjük, és az újszülött fejlődéséhez nélkülözhetetlen tápanyagokat tartalmazó anyatejet, az éhesen korgó gyomrocskába juttassuk. Ha gyakorlatiasan szeretném nézni a dolgot akkor a szoptatással hetente több órányi időt spórolok meg, de nekem ennél sokkal fontosabb szempontjaim is vannak. Úgy érzem, hogy a kilenc hónappal ezelőtti szülővé válás folyamata nem ért véget  a kislányom megszülésével, megszületésével. Egy életen át felelős vagyok érte és az Ő táplálása csak egy következő lépcsőfok ezen a hosszú úton. A feltétel nélküli, lelkünk legmélyéről jövő szeretet kialakulásához minden örömteli és minden nehéz pillanatban ott kell lennünk mellettük.

Nem könnyű gondtalan, boldog és kiegyensúlyozott szülőnek mutatni magunkat, - és nem is hiszem, hogy kell - amikor a pici órákon át sírdogál, mert hasfájás kínozza vagy heteken, vagy akár hónapokon át nem alszik végig egy éjszakát sem. Ezeken én magam is túlestem, de a családom és a barátok nagyon sokat segítettek.

Szerencsésnek érezhettem magam, mert már a szülés utáni 2. napon bőségesen tudott szopizni a kislányom. A boldog jóllakottság érzése gyönyörűen kisimította az arcocskáját. Mindketten boldogok voltunk ezekben a percekben. Az első időszakban, ezektől a percektől éreztem jó szülőnek magam. Azt hiszem ez az az érzés, ami függőséget kialakítva bennem mozgat a továbbiakban is. Tudom, hogy most is fogok elkövetni hibákat a gyermek nevelésben, - ugyanúgy, ahogy ez már a fiam esetében is megtörtént - de nem érdekel. Az idő szépen kicsiszolta ezeket és csak a szeretet maradt meg. Boldog, mosolygós kislányt akarok ! Pont olyat, amilyen a Fiam.

Az első hét nagyon biztatóan és sikeresen telt, pedig voltak fájdalmas pillanatok. Az anyatej termelődése az első időszakban nem fájdalommentes folyamat. Szinte úgy éreztem, hogy a jól elsajátított körkörös masszírozó mozdulatokat hiába végzem minden szoptatás előtt. Csak akkor szűnt ez a kellemetlen feszítő érzés, ha a szoptatás után minden alkalommal kifejtem a maradék anyatejet a mellemből. Ezt azért is érdemes megtenni, mert serkenti a folyamatos anyatej termelődést, vagy ha már otthon leszünk, le is lehet fagyasztani egy későbbi olyan időszakra, amikor esetleg már szűkében leszünk az anyatejnek. Eközben nagyon vigyáztam arra is, hogy csak addig - illetve ne sokkal tovább- hagyjam szopni a kislányom, amíg aktívan dolgozott. Felrémlett az az érzés, amit a fájdalmasan kirepedt mellbimbó érzése okoz. Erre már kiváló krémeket lehet a gyógyszertárakban kapni, én mégis el szerettem volna most ezt kerülni. Szerencsére a második gyermeknél, már sokkal rutinosabbak vagyunk.


 

Karácsony illat van… Október közepe felé tartunk még csak, és mégis: Karácsony illat van. Talán a sütőben piruló almás-körtés-pezsgős kacsa illata teszi, vagy az, amilyen illat a lakás fabútoraiból párolog ki a fűtési szezon kezdetével, nem tudom… De jó és otthonos és meleg és nagyon szerethető. Idén az utolsó Karácsonyunkat tölthetjük kettesben – habár eddig is csak 3 volt belőle – és aztán CSALÁD leszünk!

A napi rutin mellett (mosás, teregetés, rendrakás, pakolás, porszívózás, bevásárlás, főzés) ez már-már rutinszerűen visszatérő gondolat: ez már csak 15 hétig lesz így… Már csak 110 napig, 2641 óráig… Úristen, már órákban is mérhető!!! És nem is tűnik olyan soknak! Már jóval kevesebb van hátra, mint amennyi eltelt belőle!

Apropó házimunka… Mostanában, mintha kicsivel több erőm, kedvem és energiám lenne hozzá! Nem nyűgnek, inkább a babavárás megalapozásának tűnik minden porszívózás, rendrakás. Na meg a főzés! Abban egyenesen megtáltosodtam. Nincs nap, hogy ne lenne főtt (és általam főzött) vacsora az asztalon, mire Peti hazaér. Munka után megyek (mit megyek, repülök) vásárolni, aztán haza, előkészítés, aprítás, sütés, párolás, és pikk-pakk máris kész a legalább két, néha három fogásos szuper vacsi! És ami fura, nekem nagy gyorsétterem kedvelőnek, valahogy mostanában egyáltalán nem vágyom rá. Néha sokkal szívesebben állok neki még hulla fáradtan is főzni valami frisset, egészségeset, zöldségeset, vitamindúsat, minthogy 5 perc alatt beszerezzek valami egészségtelen, zsíros, műanyag készételt. Valószínűleg a pocaklakó már most kiköveteli magának a nemcsak finom, de egészséges ételeket is. Nem is bánom. Jobb, már most hozzászokni!

Mindeközben, míg a Karácsony kezdi meg-megcsillantani hangulatát körülöttem, és miközben a napi rutin is ügyvédnő helyett egyre inkább háziasszonnyá tesz, úgy érzem, szép fokozatosan eluralkodik rajtam a fészekrakás édes kényszere és idővel lassan anyává válok. Nem győzöm bújni a netet, hogy mi kellhet majd még a babaszobába, és persze, a lakás többi helységébe – mert hogy azoknak éppúgy alkalmasnak kell lenniük a baba befogadására. Pl. a fürdőszobának elég melegnek kell majd lennie, hogy a gyerkőc ne fázzon majd pancsolás közben, és persze a kiskádnak, fürdető kellékeknek, bébi törülközőknek is helyet kell találni majd. Mivel nálunk a konyha-étkező-nappali egyterű, ezért szerencsére csak egy helyen kell megoldani a picúr nappali elhelyezését: erre egy, a tér közepén pont elférő járóka fog szolgálni, amíg én a háztartási és babás teendőkkel foglalkozom, addig ő ebben fog nézelődni, gügyögni, vagy netalántán aludni. És ott van még a lépcső, ami az emeleti hálószobákhoz, így az ő leendő szobájához is felvezet. Ez egyelőre nem veszélyforrás, ám a kúszás-mászás, járkálás kezdetével ezt is kellőképen biztosítani kell.

Ahogy végignézem, mi minden kell egy babának, nem is értem, hogy csinálják azok, akik 60-70 nm-en kell, hogy megoldják hármuk, négyük lakhatását. Pedig, ha más nem, a mi szüleink is így csinálták. Én pl. egy 6nm-es szobában laktam a szüleimmel életem első két évében. Habár nem emlékszem rá, állítólag jól bírtuk mindhárman. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a gyerekszoba 14 nm, a hálószobánk közvetlen szomszédságában, nagyjából 4 lépéssel lehet egyikből a másikba átérni, mégis azon gondolkodunk, vajon kell-e egy plusz alvó/fekvő alkalmatosság a gyerek mellé, ha sokat kell vele virrasztani. Talán ma már túlzásba visszük a gyerek körüli teendők szervezését, talán az a normális, ha az ember a lelkét is kiteszi, ebben nincs jó tanácsom, illetve de, egy mégis: bízzunk a szüleinkben, az ő tanácsaikban, meglátásaikban. Minket, testvéreinket felneveltek. Én pl. maradéktalanul elégedett vagyok, és azt gondolom, nekik sem lehet okuk panaszra, hogy milyen gyerekeik lettünk. A terhesség alatt úgyis sokan kéretlenül ontják a tanácsokat, intelmeket, de könnyen lehet, hogy azok ellentétesek, vagy esetleg a barátaink gyereknevelési szokásai távol állnak tőlünk. Ezért, ha már valami egyszer bevált a családban, annál megmaradhatunk! Elvégre, a szüleink egyszer már jól csináltak valamit velünk.

Fotók: Nagy Hajni (nagyhajni.com)

Túl a félidőn, és közel a 6-ossal kezdődő kilószámok felé… Hűha, újabban nem a kedvencem a mérleg. Jó, jó, így a 24. hét küszöbén talán nem is olyan sok az a plusz 4-5 kiló, de látom férjem némán aggódó, kétségbeesett tekintetét, hogy hova tűnik lassan az ő darázsderekú kedvese, aki a nem is olyan régi esküvőn, azaz a „megvételkor”, még „olyan jól nézett ki”… Na jó:íme a fogadalmam: leszek én még csinosabb is, mint 5 hónappal ezelőtt!!!

Az a pár plusz kiló persze hol előnyösen, hol kevésbé előnyösen oszlik el: „mellesleg” nincs ok panaszra. De most már, hogy eltűnt a derekam, és a hátsó fertály egyre kerekebb, nem minden ruha áll előnyösen… Néha úgy érzem magam, mint egy mérleghinta, kicsit előre is jutott a teherből, ott is gömbölyödik valami, akkor usgyi, hátra is pakoljunk, fel ne boruljon az ember lánya… (Én azért inkább kockáztatnám a borulás veszélyét.)

Tekintve tehát, hogy meg kell válogatni a viselendő ruhákat aszerint, hogy mi áll még elviselhetően, és nem elhanyagolhatóan aszerint is, hogy mi jön még rám, időről időre bizony meg kell látogatni egyik-másik kismama-ruha boltot… És ha nem csak 5 göncöt akarok váltogatni a munkahelyemen, melyeket végül már az ügyfelek is unnak majd, akkor jobb időben félretenni a havi kismama-ruha kiadásokra. Mert ha végül az ember talál egy ruhát, egy nadrágot, egy tunikát, ami végre nem szűk rajta, sőt, olyan kis csinosnak látszik benne a pocakja, nem is tűnik fel benne, hogy már kétszer akkor a feneke, és a dekoltázs is pont olyan előnyös, ahogy látni szeretnénk magunkat, akkor azt a darabot – meg abból a fazonból még kettőt más színben – azonnal meg kell venni!!! De azt hiszem, értitek miről beszélek.

Mindeközben újabb esti program alakul ki a családi életünkben – az elköltött ruhapénz összegek szépítgetése mellett: már szemmel is látható a kis lurkó mozgolódása! Már látni, ahogy itt-ott kidudorodik a hasfalam egy-egy erősebb kis rúgás vagy kalimpálás miatt, és ez felemelő érzés, olyan nagyon közelivé és elérhetővé teszi a picinket! Olyan, mintha már hármasban ülnénk a kanapén, hármasban vacsiznánk, hármasban sétálgatnánk… Peti is nagy rajongással simogatja a hasam, nézegeti a mozgolódást. Boldog kispapa!

És most egy őszinte vallomás: minden igyekezetem, és szívből jövő szerelmem ellenére egyetlen dolog a mai napig nem megy: beszélni nem tudok a születendő kisfiunkhoz, ha pl. csak ülök a kocsiban egyedül, vagy fekszem a kádban. Nagyon sokat gondolok rá, sokat simogatom lakhelyét, és egy-egy rúgásánál próbálok reagálni, azaz némán kommunikálni vele, pl. megfordulni, vagy más testhelyzetet felvenni, de az, hogy lépésről lépésre elmeséljem neki (azaz beszéljek magamban), hogy épp mit csinálok, hova megyek, stb. az nem megy. Talán most gyűlik össze bennem az a rengeteg mondanivaló, amit majd rólam, az anyukájáról, és az apukájáról el akarok majd mesélni, miután megszületett.

Addig is… nap mint nap nézegetem a falatnyi ruhácskákat, a babakocsit, és a neki vásárolt halványkék fényű állólámpát. És beleképzelem a szobába őt is. Sőt! Pár napja a bútorait is megrendeltük, már alig várom, hogy végre összeszereljük, minden a helyére kerüljön, és minden készen várja a kicsikénk érkezését. Azt hiszem, kezd kitörni rajtam az állapotosok türelmetlensége… De akkor mi lesz még a következő 16 hétben???

Ma reggel Peti kijött a gyerekszobából – ami egyelőre a reggeli szobakerékpározások helyéül is szolgál – és a kezében tartotta a legkisebb méretű body-t, úgy fogta, mintha benne lenne a fia, és ringatná… Azt hiszem, minden leendő anya számára könnyfakasztó jelenet ez.

Öt óra hosszáig tartó szigorú fekvés után végre felkelhettem. Az első mozdulatokat nagyon óvatosan tettem meg, de már annyira elzsibbadt a hátam és a vállam, hogy mindenképpen fel akartam kelni.Szerencsére nem szédültem és a fájdalom is teljesen elviselhető volt. Zuhanyzás után elsétáltam az újszülött osztályra, mert már szerettem volna, ismét a két kezemben tartani Őt.

Olyan gyermekágyi osztályon feküdtem, ahol egész nap mellettem lehetett a kislányom. Biztonsági okokból, ha zuhanyozni mentem bevittem az újszülött osztályra, hogy addig is gondos szemek figyeljék, amíg nem vagyok mellette.Én is nyugodtabb voltam így, mert tudtam, ha elkezd sírdogálni valaki megpróbálja megnyugtatni és ha büfizik  felveszik , nehogy félrenyeljen és megtörlik a pici száját is.

Nagyon fárasztó volt az első 1-2 napban a 24 órás gondozási feladatokat azonnal ellátni, hiszen még magam is elégé kimerült voltam, de így sokkal hamarabb elkezdődhetett az ismerkedésünk. Nem a fáradtsággal törődtem, hanem a sok esetlen kis mozdulatot figyeltem és néztem az arcán megjelenő furcsa kis grimaszokat. Minden pillanatban levett a lábamról. Teljesen elfelejtkeztem arról, hogy én, milyen fáradt is vagyok. Mindent meghálált és csak azzal, hogy ott volt mellettem!

A védőnő az első napon bejött hozzám is , - mint minden, aznap szült Anyukához - és röviden ismertette, a jelenleg elfogadott gyermekgondozási alapelveket.Hirtelen azt éreztem, hogy minden újra kell tanulnom. 16 évvel ezelőtt, 3 óránként szigorúan próbálkozni kellett az anyatejes táplálással. Ha két szoptatás között nyugtalan volt, akkor lehűtött forralt vizet vagy kamilla teát kaphatott az újszülött. Most minden egyes ébredésénél és amikor "ráutaló magatartást tanúsít" az újszülött, - így fogalmazott a védőnő- azonnal meg kell próbálni a mellre tenni. Nem szabad a fent említett folyadék pótlással próbálkozni, mert az anyatej az egyben az "étel és az ital" is a számára. Én maximálisan anyatej párti vagyok,- amiben szerencsére a férjem is támogat - de nem tudtam teljesen  mértékben azonosulni ezzel az állásponttal. Természetesen, amíg bent feküdtem, betartottam a szabályokat és közben figyeltem a kis lányom reakciót, hiszen az ő egyéni igényeiről, szükségleteiről  kell, hogy szóljon  ez az időszak. Sokszor azon gondolkodtam, Ő ugyan ismeri-e a modern gyermekgondozási alapelveket?  

Ő csak a másik hatalmas változásról tudott! Mégpedig, hogy az első 6 hétben, az anyának megengedett a gyermekkel szorosan összebújva aludnia. Ezt ki is követelte magának esténként, de nem bántam. Nekem nagyon fontos, hogy Ő ne riadjon meg semmitől és mindig tudja, hogy ott vagyok és vigyázok rá. Hiszen hirtelen egy számára hatalmas, erős fényekkel teli, ismeretlen világba csöppent a biztonságos, meleg, de kissé szűkös, oltalmazó pocakból.

A kezdetektől szoros kapcsolat a fiam esetében is bevált, és a mai napig - pedig már kamasz- nagyon őszinte hozzám. Minden meg tudunk beszélni és elfogadja a tanácsaimat. Talán ennek az őszinte és bizalmas kapcsolatnak köszönhető, hogy -nagyon sok vele egykorú társával ellentétben - nem érez ellenállhatatlan vágyat arra, hogy a dohányzásra való rászokással vagy alkohol fogyasztással próbáljon előkelő helyet kicsikarni magának valamelyik baráti társaságban.

 

Amikor kinyitom a fotóalbumunkat, akkor összesen 6 darab képet találok magamról, amin a gyermekkorom emlékeit felidézték. A fiam 15 évvel ezelőtt született, és én még a megszületése előtt megleptem magam egy fényképezőgéppel, mert minden kedves pillanatot szerettem volna megörökíteni az életéből. Számtalan borongós nap volt az elmúlt években, amikor leültünk a fényképalbumokkal az egyik sarokban, és órákon át nézegettük azokat. Minden kép, egy -egy apró történet.

Most pedig itt ülök a gép előtt és ismeretlen bloggerként, egy teljesen új műfajjal ismerkedem. A világháló adta lehetőségeket kihasználva megoszthatom veletek életünk minden - számomra fontosnak ítélt- momentumát. Talán ez egy olyan lehetőség, ami a folyamatosan készülő fotókkal együtt, sokkal élénkebben megtarthatja bennem az emlékek sokaságát.

Nekem ez fontos! Én a boldog pillanatokból táplálkozom! Néha pont ezért vagyok olyan szentimentális,de a gyermekeimmel kapcsolatos dolgokról csak leg-leg-legekben tudok megnyilvánulni.

Minden azóta tökéletes az életemben, amióta 15 évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy megszületik a Fiam. Lehet, hogy bántó a fülnek olvasás közben, ahogy fogalmaztam: "úgy döntöttem". Máris ki kell javítanom, amit írtam. Természetesen dönteni, még ketten döntöttünk erről a kérdésről - mivel úgy gondolom, hogy két ember életét jelentősen befolyásoló dologgal kapcsolatban, soha nem szabad  egyedül dönteni - de azt, minden nőnek (és férfinak) számításba kell venni, hogy bármi oknál fogva is, elválhatnak útjaink a megszületett gyermek nem maradhat egyedül. Velünk is ez történt. Azonban bennem soha nem szűnt meg a gyermekem iránti szeretet és felelősség érzése. Ő minden percben tudhatta, hogy ott vagyok mellette, fáradhatatlanul figyelem mi történik vele. És most ennyi évvel később ismét átélhetem, ezt a szinte leírhatatlan érzést. Ismét Anya leszek!

 

Van egy kutyánk, Sushi, a bézs színű, lassan két éves mopsz. Imádnivaló rosszcsont kiscsaj, aki vagy embernek, vagy egy annál is fejlettebb élőlénynek képzeli magát. Ő a mi első „gyerekünk” – legalábbis az állatorvos ránk nézve ezt kérdezte az első vizsgálaton: „Első gyerek?”. És hát igen, egy kutya, az már majdnem gyerek. Egy kölyökkutya pedig majdnem csecsemő.

A sok-sok megpróbáltatás ellenére, amit már több, mint másfél éve „kell” kiállnunk Sushi-ért – és persze, amiket szívesen állunk is – rengeteget tanultunk abból, hogyan kell egy gyámoltalan, önmagát ellátni képtelen, teljesen ránk utalt kis lényt gondozni, nevelni, etetni, ellátni, szeretgetni, törődni vele, és persze ugyanúgy aggódni érte.

Azzal kezdődött, hogy Sushi, amikor hazavittük, és a lakás alsó szintjén kialakítottuk a kis lakóhelyét jól körülbarikádozva, az első éjszakát végigsírta, nyüszögte, mint egy gyerek. Óránként keltünk fel megnyugtatni, megitatni, és persze, az egész alvóhelyet tisztába rakni, tehát éjjel vagy háromszor mostam ki a fekhelyét. Aztán persze nem kisebb gond volt az, hogy hogyan merjük otthon hagyni egyedül – bár, erre először már akkor került sor, amikor két hónapja nálunk volt. Addig nap mint nap felváltva vittük be a munkahelyünkre, és Peti azóta is heti 4-5-ször vele megy dolgozni.

A kutya-kelengye megvásárlása legalább olyan herce-hurca volt, mint amilyen a babakelengye beszerzése lesz. Kell alvóhely, etető-, itató-tál, póráz, nyakörv, hám, ruhácska hidegben, hűtött fekhely melegben, jutalomfalat, pelenka (igen, mert egy jól tanított kölyökkutya csak pelenkára pisil), és aztán a kozmetikumok: fürdetők, samponok, krémek, kenőcsök, fogkrém (!), popsitörlő. No meg az orvoslátogatás is legalább olyan rendszeres, mint egy gyereknél: oltások, gyógyszerek, controllok, hirtelen rosszullétek miatti rohanások a legközelebbi orvoshoz, majd ultrahang, vérvétel, izgulás, gyógyulás… Ezt mind, mind átéltük vele.

Egy biztos: megtanultunk vigyázni rá, figyelni rá, törődni vele, értelmezni a jelzéseit, hogy mikor mit akar, mi esik jól neki. Sokszor pl. állunk az ajtóban, hogy induljunk, és őt otthon hagynánk, de akkor ránk néz a nagy (ijesztően nagy) barna szemeivel, lecsapott fülével, hogy „ne már, engem is vigyetek légyszi”, és akkor mindent eldobunk, kutya-táska elővesz, kutyát útra felkészít, csomagol, felmálház, és kutyát a hóna alá csapva indul az ember útnak. Mert nincs más választás: jönni akar.

És megtanultuk szeretni, megtanultunk befogadni az életünkbe egy új jövevényt, akiről semmit sem tudtunk, és aki nemcsak az életünk része és szereplője lett, hanem néha irányítója is.

Úgyhogy most szinte a „kistestvért” várjuk mellé, az öcsikét. Reméljük és nagyon bízunk benne, hogy jól kijönnek majd. De elnézve, hogy Sushi milyen szeretettel bújik a hasam mellé, és teszi a fejét a hasamra, amikor mellettem fekszik a kanapén, nem lesz itt baj. Nagytestvérhez méltó gondviselője lesz az új családtagnak. Még ha kicsit tartunk is attól, hogyan oldjuk meg, hogy kétfelé figyeljünk, kettejükről gondoskodjunk úgy, hogy Sushi se szenvedjen hiányt és ne kapjon kevesebb figyelmet, mint eddig, valami azt súgja: menni fog ez, jól működő család leszünk.

És egy vallomás: Petivel szerződést kötöttünk. Arról, hogy a gyerkőc megérkezése után hétköznap legalább fél 7-ig hagyom aludni – mégiscsak ő indul majd csatasorba mindennap, hogy eltartsa a családot (na jó, kényelmes, hintázó bőrfotelba, de az majdnem ugyanaz) – és fél 7-től, meg hétvégente felváltva kelünk fel, már amikor nem éppen az etetés lesz a feladat, amit Peti nem tud megoldani egy darabig nélkülem. No de, egy szó mint száz, arról nem esett szó igazán, hogy Sushit ki és hogyan fogja sétáltatni, ellátni, stb. A „szerződéskötés” óta azonban Peti minden reggel óramű pontossággal fél 7-kor felkel, sétáltat, etet, majd mindennap magával viszi Sushit. Én pedig – előre bepótolva a majd ébren töltött éjszakákat – fél 8-ig alhatok! Nem tudom, mi vette rá őt erre, miért teszi pontosan, hogy már most így felkészül az új „ütemtervre”, de ha nem bíznál el magát tőle, akkor csak annyit mondanék neki legszívesebben minden reggel: „Köszönöm, te vagy a legszuperebb!”.

Az utolsó 3 hét is eltelt. Ez már nagyon nehézkesen ment. A pici lány, a sok felszedett plusz kiló és az átlagosnál több magzatvíz akkora teher, hogy csak félig ülő helyzetben tudok 1-1 órácskákat aludni esténként. Fáradtan kelek és még fáradtabban fekszem le, de nem hagyom magam. Minden nap lesétálom a magam 2-3 kilométerét. Bevásárolok, megfőzök, kiteregetek, kivasalok és várakozom.

Naponta többször megnézegettem a ruhácskáit. Főleg azért, mert nagyon érdekes átállni a kamaszfiú méretű ruhák vásárlásáról, ezekre az apró rózsaszín darabokra. Szerencsére, nem estem át a ló túl oldalára vásárlásaim közben, bár nagy volt a csábítás.  

Elérkezett a kis könyvembe beírt dátum reggele. A  magzatvíz vizsgálatakor minden rendben volt, de már úgy köszöntek el tőlem, hogy :"viszont látásra, pár óra múlva". És igazuk lett.

Egész nap csak rá gondoltam, ez az Ő napja! Azonban 23 órás vajúdás után megtörtént, amitől rettegtem. Annyira rossz eredményeket mutatott a magzati szívhangot ellenőrző műszer, hogy azonnal vittek a műtőbe. Nagyon  kiszolgáltatott érzés, amikor teljesen tehetetlenül tűröd, hogy történjenek a dolgok, és a reménykedésen kívül, - hogy nem lesz semmi probléma közben - annyit tehetsz, hogy megbízol a munkájukat, nyugodtam és rutinosan végző orvosokban és nővérekben.

Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy Úr Isten! Itt megált az idő és a föld sem forog. Fekszem a műtőasztalon, beszélgetek az aneszteziológus doktor nővel, miközben érzem, hogy biztosan mozgó, erős kezek belenyúlnak a hasamba, de közben semmi nem fáj, csak feszítő, húzó érzések. És végre megtörténik a csoda. Harsány, erős hangon felsír akiért annyit aggódtam az elmúlt pár órában! Egy pár másodperc és megmutatják azt a pici, kapálódzó, szúrós hangon, keservesen síró kis lényecskét, akivel kilenc hónap szoros együttélés után, először nézhettünk egymás szemébe.  Végre van arca, annak akit így megszerettem közben!

Nagyon szép! A legszebb!

Mindenki velem örül, mintha nem naponta többször esne meg velük ez a dolog. Nagyon hálás vagyok nekik érte.
Ehhez még társult az a meglepetés, hogy a műtő előtt két fátyolos szempár várakozott arra, hogy kitoljanak. A fiam és a férjem. Már látták  Őt, miközben átvitték a megfigyelőbe. Azt mondták: " gyönyörű, kis dundi és formás kislány. Nekem egy órát várnom kellett, hogy ismét láthassam. Behozták a műtétes szobába és odatették mellém az ágyba. Csak a bal kezemmel tudtam tartani a pólyát, mert a másik karomba az infúzió volt bekötve. Le sem tudtam venni a szemem róla, és boldog voltam, ha az orrommal néha megérinthettem a kis pofiját. Éreztem, ahogy mostmár nyugodtan ott szuszog mellettem. Végre én is megnyugodhattam.

Leírhatatlan, eufórikus állapot ez. A legszebb ami egy nővel történhet.

Terhességem 9-11. hetére esett nászutunk, melyet nem máshol, mint a messzi-messzi, tengeren, illetve inkább egy óceánon és néhány tengeren túli Hawaii-on töltöttünk. Mondanom sem kell, 26 órás utazás, 3 fel- és leszállással, 5-6 órás várakozásokkal kombinálva.

Meg is lett az eredménye: születendő gyermekünk Honolulu felhőkarcoló Hiltonjának 24. emeletén a megérkezést követően rögtön tudtomra adta, hogy ez neki bizony nagyon nem tetszett, azaz fél órára a csap fölé kényszerített – és nem a legkellemesebb elfoglaltság érdekében… Így indult… Aztán még bő két hét állt a picúr rendelkezésére, hogy értésemre adja, mi nem tetszik neki: pl. a 6-7 órás autókázás, a párás levegő, az óceán kétméteres hullámain való hosszas és has-felkavaró fürdőzés, stb. Ellenben a hot-dog nagy kedvence lehet, mert azon kívül mást nem is igen fogadott be szívesen.

És még egy újdonság, amire a nászút alatt jöttem rá: az öltözködési szokások megváltoztatása. Azon túl, hogy csini feszülős nacijaim nem jöttek rám többet – mert ekkor már semmit sem tudtam elviselni a derekam körül, van előnye is az állapotomnak: a nagyobb melltartó és fürdőruha felső, mely az – egyelőre még – lapos has mellett nagyon jól mutat a strandon!

Persze az ember a nászútján teljesen más állapotban, hangulatban van, mint egyébként, tombol benne az újdonság varázsa, az új nevét próbálgatja mondogatni és leírni, hozzászokik, hogy azt mondja az utazás során „my husband”, nézegeti az új gyűrűt az ujján, álmodozik a csodás, hosszú, boldog és harmonikus jövőről, és persze minden lopott percet kihasznál arra, hogy kedvesét boldoggá tegye, kényeztessék egymást, és a világot kizárja még a gondolataiból is.

Ehhez a mind a helyszín, mind a partner teljesen tökéletes volt. Nálunk azonban mindez azzal is kiegészült, hogy alakuló kis családunkról fantáziáljunk, elképzeljük, vajon kislányunk lesz-e vagy kisfiunk, mi lesz a neve, kire fog hasonlítani, hogy is lesz majd a gyerekszoba, és egyáltalán hogyan változik meg az életünk, mi az, amit még most, a születése előtt kell „bepótolni”, és mik azok az új dolgok, amik 7 hónappal később teljesen másként fognak történni az életünkben. Nagyon izgalmas rész ez, csupa kérdőjel, az ember pedig csupa izgatottság.

Folyton az utónév könyvecskét bújtuk – pontosabban annak online változatát – és viszonylag hamar tettük le a voksot a nevek mellett – mikor még azt sem tudtuk fiunk lesz-e vagy lányunk. Én azért mégiscsak a fejembe vettem, hogy nekem bizony csak lányom lehet, hiszen 13 évesen ezt „kértem” a férjemtől… Így aztán, mikor hazautazásunk után 3 héttel, az AFP vizsgálat keretében elvégzett ultrahang felvételen a nőgyógyász inkább kisfiúra utaló jeleket vélt kirajzolódni a képernyőn, be kell valljam, több, mint a meglepetés erejével hatott. De – és mondom ezt mindazoknak, akik esetleg szintén elkötelezték magukat valamelyik nem mellett – amint megtudtam, hogy kisfiam lesz – vagy hogy nagy eséllyel kisfiam lesz – egyszerűen nem is lehettem volna boldogabb, úgy éreztem, nem is kaphattam volna jobb híreket.

E téren persze két dolog volt, ami még inkább átlendített a „fiú-párti” kismamák közé: a karate-kölyök című film megtekintése Will Smith kisfiának főszereplésével, aki olyan ellenállhatatlanul duzzog benne, ahogy csak egy 11 éves kisfiú tud, csücsörítő szájjal, huncut szemekkel. A másik pedig az volt, amikor már a 19. heti genetikai ultrahangon és egy „biztonsági” magzati szívultrahangon túlesve, megtudva a jó hírt, hogy minden tökéletesen rendben van, elszaladtam egy bababoltba, és a kezembe vettem egy újszülött méretű (0-0ás) kisfiú body-t. „Igézve álltam, soká, csendesen…” hogy nagyobbakat idézzek, és el sem hittem, hogy ebbe a pöttöm ruhácskába belefér egy gyerek. A kölyök mopszunk nagyobb volt 8 hetesen, hogy létezik ilyen pici teremtmény, gondoltam. És akkor megtörtént a csoda, a lehetetlen: a férjemen kívül egy másik férfiba is szerelmes lettem, méghozzá a pocakomban növekvő kis rosszcsontba.

A fiam kis öcsit, a férjem kislányt, én pedig egészséges gyereket szeretnék. Nagyon remélem, hogy a család kívánságaiból csak kettő valósul meg és abból az egyik, az enyém lesz! Egy hónap múlva a kis könyvembe beírt dátumon megjelentem a klinikán. Ismét egyedül. Az irodában ketten voltak. A doktornő kikereste az eredményem és közölte, hogy: "Gratulálok, egy egészséges kislányt növeszt a hasában, és remélem, olyan mosolygós lesz, mint az anyukája".

Éreztem, ahogy a hetek alatt felgyülemlett félelem távozik a lelkemből. Olyan boldog voltam, hogy el is szaladtam egy új kismamaruhát venni. Szerintem a hazafelé vezető úton nem is fogyott a benziből, mert én, szárnyaltam a boldogságtól!

Szívesen írnám azt, hogy könnyű is lettem a hírtől, de sajnos ez nem igaz. A 23. hétnél tartunk és a 10. plusz kilónál. A "falási rohamok" megsűrűsödtek. Nagyon szégyenlem, de nem tudtam uralkodni magamon. Ha most megkínálnának azzal, amit kis mamamként magamévá tettem evés közben, rosszul lennék! Csak egy példa: mivel az egészséges táplálkozást is (tudatosan! )bele akartam csempészni a betevő falatjaimba, teljes kiőrlésű kenyeret kentem meg 3-4 mm vastagon töpörtőkrémmel. Ezt megvadítottam egy centi vastagon csípős mustárral, amire 2 szelet sült bacon szalonnát helyeztem.

Hát, nem csak a vizsgálatokon voltam egyedül. Az étkezőnkben is, amikor ettem. Közben lelkiismeret- furdalásom volt, mert a védőnőmtől kezdve, a szülész orvosig mindenki javasolta, hogy feltétlenül szedjek kismamák részére ajánlott komplex vitamint. Csak a folsavat tartalmazó tablettát voltam hajlandó bevenni, mert attól féltem, hogy ha mást is szedek, az még jobban fokozza majd az étvágyam. Arra törekedtem, hogy hetente legalább két alkalommal fogyasszak tengeri halat és rengeteg friss zöldséget is rágcsáltam napközben.

Jaj!!! Van egy nagyon aranyos történetem. Már akkora voltam,mint egy kis víziló (nem ez az aranyos rész még) és a nagy melegben felvettem egy térd alatt érő ruhát. Elindultam sétálni és velem szembe jött egy 70-75 év körüli úr. 2-3 lépés távolságra voltunk egymástól, amikor megszólított. " Ne, haragudjon drága! Nem kikezdeni szeretnék magával csak elmondani, hogy mennyivel szebb így ruhában a terhes asszony , mint az a sok vékony , tapadós- nadrágos kismama. " Annyira kedvesen mondta. Láttam rajta, hogy nem megbántani akart, csak egy röpke másodpercre felidéztem neki a fiatalkorát, amikor a nők, kettő helyett ettek a terhességük időszakában! Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. (Hát ilyenkor inkább az utóbbi mellett szoktam dönteni.)

Én írigykedve néztem azokat a kismamákat, akiken, ha mögöttük mész nem is sejted, hogy szemből egy formás kis pocakot hordanak. Közben pedig nagyon aktív voltam. Dolgoztam és hetente 3-4 alkalommal 15-20 km-es távokat kerékpároztam le.A 30. héten tartottam, amikor a fiammal és a legfiatalabb kishúgommal, Hegykőről indulva körbekerékpároztuk a Fertő-tavat és napi rendszerességgel sétáltam 45-50 percet.